Szeptember 19.

Szeptember 19.

Az öreg belépett születésnapi köszöntésére a Kálmán Imre Teátrumba. A büfében még nem tudta, hogy sokan várnak rá a nézőtéren. Nem a közönség, hanem mi. Kollégák, rendezők, énekesek, karmesterek, igazgatók, teátristák. Belépett a nézőtérre és azt mondta miközben villantak a vakuk: át lettem verve. Nekem azt mondták, hogy valami nyugdíjas találkozóra hoznak. Akadt nyugdíjas egy pár közöttünk mégsem nyugdíjastalálkozóra gyűltünk össze. Aztán széttárta a karját, mintha meg akart volna ölelni egyszerre mindenkit, majd segítség nélkül fölment a lépcsőn a színpadra és leült a kis asztal mellett a székre. Mosolygott! Igazgatók köszöntötték, s elmondták milyen jó volt vele dolgozni, s mennyire szerették őt. Tudtam, hogy nekem is kell pár szót mondanom a pécsi színház nevében, hiszen ott is hosszú évekig dolgozott. Kérdeztem a kollégákat Pécsett, de mást, mint, hogy imádtuk és szerettünk vele dolgozni, – nem hallottam. Ma egy ilyen hír – ami nem is hír, hiszen mindnyájan tudtuk ezt, nem veri ki a bulvárhoz szokott közönségnél a biztosítékot. Ma a Kálmán Imre Teátrumban azonban nem a bulvárhoz szokott közönség ünnepelte őt, hanem mi. Egyik köszöntő hangzott a másik után, ő pedig mindegyikhez fűzött egy kedves mondatot, vagy rövid történetet. Nehezen tudtam róla elvenni a tekintetemet. Figyelmesen hallgatott, közben láttam rajta, hogy emlékek és történetek viharzanak át az agyán, az elmúlt több mint 60 évből. Aztán beszélt, hangosan, tisztán érthetően, és gyorsan, majd visszaült székére és láthatóan élvezte az őt ünneplő szeretetet. Volt valami ezen a délutánon, ezen az ünneplésen, ami megrendített, de a szó, nagyszerű, és vágyott értelmében. Amikor arra várunk, hogy történjen meg ismét, és megint, és holnap is valami hasonlóan megrendítően, elgondolkodtatóan nagyszerű, ami, ha valóban gondolkodunk rajta, irányt és értéket mutat nekünk. Nem hangzottak el tőle világmegváltó és eddig soha nem látott-hallott intelmek, melyek új dimenziót nyitnak a színházművészet jövőjében, magasabb szférák felé nyitva utat. Nem. Ő csak ott ült, hallgatott minket, figyelt, felállt beszélt és még egy dolgot tett.

Mosolygott!!!

90 évvel a háta mögött, mosolygott. Volt ebben a mosolyban valami, amit nehéz megfogalmazni. Kedves? Igen kedves, de ez túl egyszerű lenne. Vidám? Igen vidám, de ez még egyszerűbb. Szelíd? Igen szelíd, de ez túl langyos lenne. Az erő, a nyugalom, a tudás a szeretet, az elmúlt évtizedek hepehupáin szerzett bölcsesség nagyszerűsége vont mosolyt az arcára. Nem ő csinálta. Nem ő mosolygott, hanem mindez belőle mosolygott az ő arcán. Ezért volt a legőszintébb és legszeretetreméltóbb. Nagyon régen láttam hasonlót. Lehet, hogy az ő generációját más anyagból gyúrta a történelem? Őt biztosan.

Ő Horváth Zoltán. Zoli bácsi, akit évtizedek óta ismerek. Színházi egyetemi munkáinak, rendezéseinek, sora szinte végtelen. Olyan végtelen, mint ahogyan szeretünk Téged Zoli bácsi!

Isten áldjon és tartson meg közöttünk sokáig!!!!!

Szeptember 18.

Szeptember 18.

Pontosan egy hónap még a bemutatóig. Hosszúnak érezzük ilyenkor még a hátralévő időt, s naptárunkban rendezgetjük tennivalóinkat, hogy minél többet fordíthassunk a próbákra. Így volt ez minden alkalommal, amikor egy színház megajándékozott a rendezés lehetőségével. A naptárban csak 10 centi a különbség a mai nap és a bemutató napja között. Lapozni benne már nem kell. Átgondolom hol tartunk, mi az amit még nagyon és agyon kell próbálnunk, melyek azok a részek, melyek már „állnak a lábukon”. Nem mintha ez azt jelentené, hogy alakítani ne lehetne rajtuk. Alakítani, mindig lehet. A bemutatóig. Olykor még utána is. Igen, előfordult nem egyszer, hogy a rendező a bemutató után még a harmadik előadás előtt is bejött az öltözőmbe, s megkért, hogy ne ezt, hanem inkább azt csináljam. Ritkán született ebből valami jó. Inkább rossz. Bevett gyakorlat néhány rendezőnél, hogy az előadások után összehívja a szereplőket és elmondja, hogy aznap este, mit csináltak másképpen, mint ahogy ő rendezte, s amit eddig hibátlanul megvalósítottak. Ennek általában kevés értelme van, mert ha a következő előadás csak több nap múlva lesz, nem biztos, hogy a művész emlékezni fog, mit mondott a rendező néhány nappal korábban. Talán előnyösebb, az előadás előtt felhívni a figyelmet a hibákra. Az egyik – egyébként tehetséges és joggal elismert – rendező, az előadás után összehívta a szereplőket, és elkezdte sorolni kifogásait, mire az egyik szereplő azt mondta neki: ne haragudj – s itt jönne e rendező neve, amit elhallgatok, mert nem ez a lényeg – de ez volt az utolsó előadás. Mire a rendező: nem baj, akkor is.

Van ebben a történetben, melyet egyébként a darabban szereplő egyik, kiváló színésznő tett közkinccsé évekkel ezelőtt, – valami rendkívül fontos és nagyszerű. Jelesül, hogy bármilyen fontos is egy produkció és az előadások, mégis van egy mindenen túlmutató, vagy mindent összefoglaló igény, mely a tökéletességre, – vagy ha arra nem is, mivel ilyen nincsen, – a gondolkodásban, figyelemben az összpontosításban a darabtól függetlenül állandóan törekszik.

Szeptember 17.

Szeptember 17.

Richard, mielőtt a kertből a házba lépett, először egy nedves lábtörlőbe törölte cipője talpát az ajtó előtt, egy lépés után száraz lábtörlőn végezte ugyanezt a tevékenységet, majd átlépte a küszöböt, ahol egy gumi lábtörlő várta. Richard türelemmel végzete el a cipőtalp megtisztításának, ezt a nem túl magas intelligenciát kívánó cselekvéssorozatát. Már éppen kedvenc időtöltéseinek egyikébe fogott volna, amikor az ellentmondást nem tűrő utasítást meghallotta.
Richard eredj komponálni! – üvöltött rá férjére Pauline, a tábornok, operaénekes leánya.
Lehet, hogy „von Haus aus” hozta magával a stílust, az ellentmondást nem tűrő parancsok osztogatása iránt érzett olthatatlan vágyat.
Richard abbahagyta kedvenc időtöltését, megvonta a vállát és a papucsférjek engedelmességével elvonult a dolgozószobájába. Leült a zongorához, kottapapírt tett maga elé és nekikezdett soron következő szimfonikus költeményének komponálásához. Aztán következett a Heimliche Afforderung, a Morgen, a Freundliche Vision, a Traum durch die Dämmerung, a Cäcilie a Hochzeitlich Lied a Krämerspiegel és többi csoda, a lenyűgöző életmű. A nevéhez fűződő legendárium része a történet, ami az egyik szimfóniájának bemutatója után történt. A koncert után ő és kísérete, tanítványok vendégek, kollégák útban a szálloda felé a koncertről beszélgettek. Pauline odahajolt Richardhoz és eléggé hangosan ahhoz, hogy a társaság több tagja, – közöttük egy magyar zeneszerző – is hallja, azt mondta Richardnak – „Was für eine Scheisse hast du wieder komponiert.” Ez a mondat hűen tükrözte Pauline véleményét, férjének zenéjéről. Vajon Richard miért tűre ezt a stílust egy életen keresztül? Mert bizony Pauline nem nagyon hagyott maga után a zenetörténetben értékelhető nyomot, míg Richard a XIX-ik század végének, XX-ik század első felének zeneszerző óriása volt.

Egész évben vele és dalaival foglalkozunk a Zeneakadémián. Neki is veselkedtünk, s mint már annyiszor, megint lenyűgözött az az elképesztő fantázia, dallam és harmónia világ, áradó és néha fegyelmezetlennek tűnő, mégis tökéletes precizitással kidolgozott, a szó értelmét, hangulatát, ízét hibátlanul követő, sőt, inkább azt a tenyerén hordó zene. Kápráztató varázslat. Richard, vezényelt is, nem „csak” komponált és zongorázott. Sokat vitáznak mostanság róla és zenéjéről. Egyesek szerint a Rózalovag után csak jelentéktelenebb műveket komponált, s zenéjéről sokan úgy nyilatkoztak, hogy fontosabb benne a hatás, mint a lényeg, s nevezik a Heldenleben-t csinnadrattának. Bizonyos merészség szükséges ahhoz, hogy ilyesmit bárki leírjon, ha mégoly elismert „szakember” is.  Nekem végtelenül sokat mond, sokat jelent az ő zenéje. Reménykedem abban, hogy a Rózsalovagot színre vihetem Pécsett. Ha nem a színházban – hiszen akkora zenekar szükségeltetik ehhez, ami nem fér el a pécsi árokban – akkor talán más helyen. Igen, számomra Richard Strauss a XX-ik század óriása, az egyike a legnagyobbaknak. Várom, sőt vágyakozom a hétfői dalirodalom órák után.

Szeptember 16.

Szeptember 16.

Hosszú dolgos nap, tele kétségekkel. Egyedül a kertben. Csuti, nagynénjét látogatja Orsi lányunkkal. Bár ő Európa legjobb női sofőrje, mégis állandóan aggódom, hogy minden rendben van-e a kocsival, – mindjárt el is hessegetem a gondolatot, miért nem lenne, hiszen a kocsi csak két éves és gondosan hordom a szervizbe – aztán arra gondolok, nehogy valami őrült, száguldozás közben nekimenjen. Sajnos aggódós típus vagyok. A füvet már tegnap lenyírtam, most a gazokat húzkodom, avart gyűjtök a komposztba, a magaságyást rendezem, a fűszernövényeket learatom. Érik az alma. Négy gyönyörű darabot leszedek a fáról. Kimagozom, meghámozom, negyedbe vágom, majd a negyedeket vékony szeletekre, egy diónyi vajat megolvasztok a tepsiben. Egy réteg almaszelet, megszórom nádcukorral, fahéjjal, vaníliával és kevés kardamonnal, majd megint almaszeletek, és ebben a sorrendben, de már kardamon nélkül tovább, míg a tepsi meg nem telik. A tetejét megszórom vékonyan prézlivel, és nádcukorral, meglocsolom olvasztott vajjal, betakarom alufóliával, és 150 fokos sütőben hagyom egy óra hosszat. Amikor az alma összezuhant és már üveges, le a fóliával, a hőfokot emelem 180 fokra, s amikor a tetején a prézli és a cukor összeállt és kopogós, kiveszem a sütőből, s kevés birsalma pálinkával meglocsolom. Nem tévedés, liszt egyáltalán nincs benne, azt a kevés prézlit kivéve, amit a tetejére szórok. Hát ilyesmivel űztem el a kétségeimet, melyek kitartó társaim már jó negyvenöt éve. Megszoktam, hogy velem vannak, de megszeretni nem tudtam őket. Ezek ilyen többfunkciós, mondhatnám, multifunkciós kétségek. Ráadásul nagyon kitartóak. Ugyanolyan elszántak, mint én, amikor dolgozom. Már negyvenhat éve. Mindegy hogy mit csinálok, ők mindig ott bámulnak, néha a fejüket ingatják, néha közönyösek, – ilyenkor mindig töröm a fejem azon, vajon mit gondolnak? Szinte élőlények. Mindig akkor születnek, amikor elkezdek dolgozni. Ők tették nehézzé, az évtizedeket, ők merítették ki leginkább a testet és lelket. A rohanás próbákra, előadásokra, az éneklés, a gyakorlás és tanulás soha nem fárasztott, vagy ha igen, jól esett fáradtnak lenni. Az elrontott hangok, kevésbé sikerült előadások, a rutinba való kényszerű menekülés szülte kétségek, minden energiámat elemésztették. Amikor érzed, hogy valamiért – betegség, kialvatlanság, „rossz passz” vagy bármi más – nem mered kockáztatni védőháló és egyensúlyozó rúd nélkül a kötélpályát, s kényszerülsz a biztonságos, de ócska és olcsó rutin szülte buta sikerben hajlongani előadás után, s közben magad is tudod, hogy csak közepes szakember voltál, nem művész, – ez, mint egy vámpír szívta véremet, energiámat.

A sült almával kapcsolatos kétségeim eloszlottak. Belül minden szelet, opálos, omlós, forró, átitatva fahéjjal, vaníliával, olvadt vajjal, kardamonnal, a teteje barnára sült, itt-ott, egy-egy almaszeletke, mely túlnyújtózott a megolvadt cukros prézlin, alaposan, szinte roppanóra sült. A kevés birspálinka illatozik rajta, – gondolkodom flambírozzam-e, de aztán leteszek róla. Esetleg kevés tejszínhab még……? Nem tudom……talán túlzás lenne? Kétségeim vannak ezt illetően…….

ps.: Kipróbálok egy gyömbéres változatot is.

Szeptember 15.

Szeptember 15.

Nyílt nap a Spiritben. Tegnap este, amikor befejeztük a próbát, nem gondoltam, hogy a rengeteg szék, fotel, könyv, plakát és minden egyéb – aki jár a Spiritbe tudja, mi minden fogadja, ha belép – a helyére kerül a mai nyílt napra. Dicsőség és köszönet azoknak, akik egész éjjel dolgoztak, hogy ma a közönség, évadra kész, tiszta színházba tehesse a lábát. Izgalmas volt a zsongás, az ismerősök, kollégák, barátok, sőt általános iskolai osztálytársak. Az a közelség, ami a Spritre jellemző. A spirites közelség. Furcsa talán a hasonlat, s biztosan csak azért jut eszembe, mert eszmélő korom óta nagyon vonzott az orvosi pálya is, sőt időnként még most is érzek bizonyos megkésett vágyakozást, de olyan ez a közelség, mint az orvosi, sebészi szike. Nem fáj, amikor belénk vág, sőt inkább azt várjuk, hogy vágjon mélyebbre és hosszabban. Közben ébren vagyunk s élvezzük ezt a metsző közelséget. Kétélű ez a szike, s olykor a közönség kezében is van.

Először Papadimitriu Athina és Kutik Rezső „operált” nem sokkal érkezésünk után. Elképesztő muzikalitással, könnyed és laza, megengedő fegyelemmel, és egymásra figyelemmel muzsikáltak. Az a fajta zenélés volt ez, amit ha hallok, elmosolyodom, és élvezem, ahogyan az előadók egy-egy dallamot, ritmust, szöveget sajátjukká gyúrnak. Ahogyan a szorosan vett metrumból hirtelen, és simogatóan együtt ki-kinyúlnak, s aztán lódulnak tovább. Olyan gravitációja van így a zenének, ami szinte a fizikai törvények természetességét követi. Ahogyan egy dallam, egy harmóniafüzér építkezik, a csúcsra ér, aztán onnan lassanként gyorsulva siklik, mint a szánkó a völgybe a természetes hullámzás megnyugvása felé. Szinte a természet törvényeit követi, mint minden élőlény, születik, építkezik, és enyészik. Mint Babits versének végén a kérdés. Ez az az állapot, amikor még az sem zavar, ha valaki mellé nyúl egy pillanatra. Ez az az állapot, amikor a két előadó, akkor is „együtt van” ha nem néznek egymásra, ha egymásnak háttal, tíz méterre ülnek, s csak a zene és a törvények kötik őket össze. Létezik a zenének, az együtt muzsikálásnak egy dimenziója, melynek kapuját, ha kinyitjuk, s belépünk, a kivételezettek világába útlevél nélkül juthatunk el. Csak az ajtót, a kilincset kell megtalálnunk. Aki keres, az talál, így a mondás. A segítség persze jól jön keresés közben. Legalább egy gesztus, egy intés, egy pillantás. Bár előttem sem ismeretlen ez a dimenzió, mégis valahányszor beléptem más embernek éreztem magam. Kivételezettnek, megajándékozottnak. Tőlük is ajándékot kaptam.

Aztán séta az öltözőben, ruhatárban, rövid Mario próba a Kamarateremben, – köszönöm Ottíliának, Jánosnak, Lacinak és Balázsnak a munkát – beszélgetések, egy-két észrevétel, pogácsák, perecek, limonádék, ölelések. Még éppen odaértem a bordó bársony hangú színésznő, Nagyváradi Erzsébet mondataira, amint az Ajtóról beszélt, s persze azonnal visszavillantak az előadás megrendítő pillanatai. Díszletek, jelmezek, kellékek és szövegkönyvek, igazi színház illat és zsongás. Jó volt!

Szeptember 14.

Szeptember 14.

Tragédia a kertben. Reggel hatkor szinte félálomban öntözöm a virágokat, füvet, bokrokat. Golyó ilyenkor természetesen segít. A teraszról, vádlimhoz simulva jön le. Egy darabig így követ, majd az első illatfoszlány fölött érzett örömében s munkavágytól hajtva elszáguld kapuhoz. Aztán vissza, – mert ellenség nem közelítette meg a házat – s az első pár percben gondoskodva figyeli, hogy szakszerűen végzem-e a munkát, megszagolja a kerticsapot, a slagot, időnként halkan vakkant egyet, majd idegen szagok után kutatva végig szimatolja a kertet. Ma reggel, mint egy szellem – észre sem vettem – úgy távozott a lábam mellől. Pár perc múlva, mintha lódobogás lett volna, a hátam mögül hallottam, hogy hosszúvágtában közelít. Már szinte éreztem, vádlimon selymes bundájának melegét, amikor a hosszúvágta zaja hirtelen abbamaradt, s szárnyak verdesésébe csapott át. Mire megfordultam ő már az alélt és vérző galambbal a szájában, büszkén felcsapott fejjel ügetett a rejtekhelye felé. Közben alaposan rázta a galambot, rá is harapott, mire az alélt verdesésnek hirtelen vége szakadt. Tollak mindenütt, s néhány vércsepp.

Azt hiszem, szép teljesítmény egy kutyától, ha madarat fog. Érthető is, hiszen ragadozó, s a vére, ösztöne vezeti ilyenkor. Büszke pofával jelent meg pár perccel később. Gyönyörű barna szemeiben ott volt a büszke kérdés: na, ugye milyen klassz voltam, mit szólsz egy pillanat alatt elkaptam, nézd csak a tollait. A bajszán még ott billegett egy tollpihe. Mégsem örülök. Lehet, hogy pár héttel korábban a rigókkal is ő végzett? Szerettem ezt a galambot. Két pár is fészkel a kertemben. Kicsit meg is gyászoltam őt. Azt hiszem, szólok Suttogónak, hogy beszélje le Golyót a vadászatokról.

Délután próba a Spiritben. A galamb fölött érzett gyászomat csitítom, a véres emléket megpróbálom elfelejteni, de mint a régi sláger mondja, eszembe jut – „engem nem lehet elfelejteni, értem könnyeket illik ejteni……stb” Ha könnyeket nem is ejtek, de sajnálom szegényt. Ismerősöm volt ő és a párja is, aki most biztosan nem érti mi történt.

Galambból készült recepteket biztosan nem írok a közeljövőben.

A próba alapos, gyors, sűrű és termékeny volt, sokszor visszamentünk ismételtünk részeket, és az egészet. A kamaraterem felkészült már a holnapi programra. Bent van a színpad a széksorok, a zongora. Fél egykor kezdek, ha lesz érdeklődő – márpedig úgy tudom lesz – végig vezetem majd őket a színházon, aztán elkezdünk próbálni. Szeretem az ilyen programot. Pécsett is rendezünk nyílt napokat. Jó látni olyankor az arcokat, akik eddig csak a színház egyik felét ismerték. Amikor belépnek oda, ahol még nem jártak, a színpadra, öltözőkbe, megnézik a zsinórpadlást, süllyedőt, forgót, lámpákat, vezérlőt, zenekari árkot, valami csodálkozás, és áhítat látszik a szemükben. Hasonló, mint a hívő szemében, amikor a templomba lép. A Sipritben nincsen süllyedő, forgó, záportartály és zsinórpadlás. Most még! Spirit, viszont van. Lesz egyszer majd remélem, forgó, süllyedő, zsinórpadlás, intelligens lámpák s minden más, ami szükséges, csak a Spirit maradjon meg.

Szeptember 13.

Szeptember 13.

Olvasom Ross King könyvét Leonardo da Vinciről. „ Mondjátok meg, csináltam-e bármi érdemlegeset” – firkálta olykor vázlatlapjai szélére Leonardo.  Sokat változott a világ, mióta először jártam Milánóban. Akkor, a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumába pár száz líráért, a nyitva tartás ideje alatt bárki, bármikor bemehetett. Nem tudom most hogy van ez, de gyanítom nem ilyen egyszerű. Két próba között sétáltam oda. Talán hárman álltunk a fal előtt, s csodáltuk az Utolsó vacsorát. Csoda az alkotás, csoda az is, hogy ez a fal állva maradt a bombázás után.

A RAI azaz Radiotelevisione Italiana zenekarával koncerteztem akkor Milánóban. Mendelssohn Lobgesangja volt műsoron. Összeillik a két mű, Lobgesang és Utolsó vacsora. Első külföldi munkáim egyike volt ez, minden nehézséggel, amivel akkoriban egy kezdő énekesnek – főleg, ha a szocialista keleti blokkból érkezett nyugatra – szembe kellett néznie. Alacsony gázsi, olcsó szálloda, otthonról hozott konzervek, merülőforraló egy kis fazék, ami a kézitáskában elfér, füstölt kolbász reggelire, aminek illatát hiába próbáltam rejtegetni, zacskós levesek, rengeteg gyaloglás, spórolás. Fogamon a zománc meg is pattant, annyit vertem hozzá a garast. Minden, amit vettem, az a napi négy darab panino volt, amit a konzervekhez, kolbász és zacskós levesek mellé tettem a viharvert szálloda szobájának kopott asztalára. Harcos időszak volt ez, de csodálatos. Aznap amikor nem a panino, hanem az Utolsó vacsora mellett döntöttem, s az árát inkább a belépőjegybe fektettem nem volt panino a zacskós leveshez. Megérte. Az utolsó vacsorán ők sem dőzsöltek. Nekem aznap, – jól emlékszem, – zacskósgulyás volt a vacsorám panino nélkül, amit az asztalon, az otthonról hozott kis fazékban, merülőforralóval „főztem”. Nekik, az utolsó volt, nekem az elsők egyike, amit ilyen módon, helyzetben és feltételekkel kellett elfogyasztanom. Félre ne értse senki! Nem keseregve írom ezt, hanem büszkén, boldogan és nosztalgiával. Egy-két évig tartott még a merülőforraló és zacskós levesek időszaka, aztán könnyebb évek évtizedek jöttek. Olyanok, melyek nem a kezdő énekes, szállodai szobában forralt zacskós gulyásai miatt voltak nehezek, hanem valódi, megpróbáltatások voltak.

Csak álltam akkor a fal előtt, most olvasom Ross King könyvét. Miért kérte Leonardo, vázlatainak szélén, hogy mondják meg, csinált-e valami érdemlegeset? Nehezen hiszem, hogy ne lett volna biztos önmagában, hogy ne tudta volna ki ő, hogy kétségei voltak saját képességeit illetően. Amikor egy másik utam alkalmával Firenzében megnéztem a kiállítást, melyen vázlatai, tanulmányai rajzai voltak láthatók, úgy éreztem, hogy mindegyikkel kérdéseket tett fel önmagának. A víz fodrozódásának, levél erezetének, elhunyt terhes anya boncolásának, méhében a magzattal s a többit, mind kérdésnek éreztem.

Jóval szélesebb sorközt kellene hagynom e bekezdés előtt. Talán nem is ildomos tovább gondolnom Leonardo mondatát: „mondjátok meg csináltam-e bármi érdemlegeset” – mert bármilyen hasonlításnak, vagy párhuzamnak, vele kapcsolatban még a gondolata is sértő lenne rá nézve. Bizonyos kételyt azonban érzek ebben a mondatban. Kételyt, ami sok embert kínoz, a művészeket talán jobban, ha abból a fajtából valók, akik a kevésbé sikerült perceikre, alkotásaikra mindig emlékeznek s azt, ami nem ilyen, természetesnek gondolják. Befejezetlen munkája Leonardonak volt bőven. Kevésbé sikerült, szerintem egy sem. A befejezetlenség nem azonos, a tökéletlen, vagy kevésbé sikerült művel. Sok, befejezetlenségében is tökéletes alkotás született már, s miután művészetről van szó, melyben sokféle igazság rejtőzik, gyorsan leírom, hogy: szerintem.

Aztán másnap, harmadnap megint panino nélkül ettem a kolbászt reggelire, s ebédre a zacskós gulyást.

Szeptember 12.

Szeptember 12.

Néhány apró, akadály, nehézség, megoldani, elrendezni való ügy még délelőtt Pécsett. Könnyű ebéd, és autópálya megint. Nem száguldottam, mégis mintha gyorsabban múlt volna az idő, köszönhetően a két kedves kollégának, akik megszokott magányomat elűzték.  Nagyszerű, és fárasztó próba a Spiritben. Tamás, Hajnal és én. Közben készülődés a szombati nyílt napra. A nézőtéri büfében egymás hegyén-hátán, bútorok, könyvek, székek, asztalok fotelek, s minden egyéb, ami azt a nagyon jó, kicsit zilált képet, hangulatot adta a közönségnek, míg a kezdésre várt. A rendezett rendezetlenségből pár napra káosz lett. Szeretem az érzést, amikor a káoszból lassanként kialakul a rend, ami lehet kócos is kissé, mégis valamilyen rend, amikor minden a helyén van, tiszta és végleges. Legalább egy darabig végleges. Átbeszéljük a mozgásokat, figurákat, jeleneteket, ha van ilyen egyáltalán a darabban, s nem egy hatalmas jelenet az egész. Egyik ötlet jön a másik után, meghallgatom az övéket, ők az enyémet, kipróbáljuk, lemozogjuk, aztán eldobjuk, s keresünk újat. Átfésüljük a szöveget, közben magamban hozzáképzelem milyen világítást szeretnék. A tíz perc szünet sem szünet, mert mi másról beszélgetnénk, mint a darabról, hogyan oldjuk meg a kártyatrükköt, és társait, miért várjon nagyon hosszan egy mondat előtt, közben vagy után Cipolla. Vissza a kamaraterembe. Folytatjuk a próbát. Kintről beszűrődnek a rendezkedés, készülődés, rendcsinálás zajai. Elröpül négy óra. Sötétedik. Befejezzük a próbát. Gyorsan haza. Elfáradtam.

Csuti könnyű fahéjas, szilvás, görög csirke a vacsorával vár (a receptnek külön fejezetet nyitok majd). Az illatát, már az udvaron érzem. Már szinte teljesen sötét van, amikor egy pohár borral kiülünk a no.3 vigalmi negyed kovácsoltvas aszatlához. A katedrális fénylik. Golyó körmei koppannak a kerti út kövezetén. A lábam mellé ül, megnyalja a kezem, majd a pofáját a combomra teszi. Ez felhívás fülvakarásra. Megkapja. Közben – bár tudom, hogy sokak szerint szentségtörés baromfi étek után vörösbort inni – belekortyolok Günzer remek 2014-es Syrah-jába. Maradunk fél órát ebben a nyugalmas paradicsomi ejtőzésben, amikor észreveszem, hogy nehezülnek szempilláim.

Elfáradtam, de csináltam is valamit. Szeretem a hajszolt napokat. A munka és kihívás által hajszolt, fárasztókat.

Szeptember 11.

Szeptember 11.

Tegnap a zenéről, éneklésről, s – talán alig érezhető vágyakozással – a zongoráról írtam, s arról, hogy nem gyakoroltam, s így nem is jutottam el addig, hogy képes legyek örülni a saját játékomnak. A zongorára írt zeneirodalom és a zongoristák iránt érzett végtelen szeretet íratta velem ezeket a sorokat.

„Ha elgondolkodom a zongoristák hosszú során, akikkel összehozott
a pálya, és visszaemlékszem a velük való munkára,
örömmel állapíthatom meg, hogy mindegyiküktől ajándékot
kaptam. A felemelő muzsikálás örömét és ajándékát. A zongora
és a zongorairodalom iránti vonzódásom, kölyökkorom és
az első zongoraleckék óta elkísért. Tizenkilenc évesen a Zeneakadémián,
Garam Zsuzsával való ismeretségemet követően
ez a vonzódás életre szólóvá erősödött. Évekig hallgattam
Zsuzsi gyakorlását, ismerkedtem a darabokkal, és élveztük
együtt koncertek végtelen sorát a legnagyobb zongoristákkal.
Zenész, énekes létemet meghatározta a zongoristákkal
és zongorára komponált irodalommal való találkozás, kapcsolat.
Mindig igyekeztem, hogy azt a zenei képzettségben
megmutatkozó különbséget, mely egy gyermekkora óta zenével,
hangszerrel foglalkozó zongorista, és egy, az adottságait
esetleg csak 18-20 éves korában felfedező énekes között – aki
addig egyáltalán nem tanult zenét – nyilvánvalóan tapasztalható,
valamilyen módon behozzam, áthidaljam, és megpróbáljak
nem csak énekes fejjel gondolkodni. Számomra
ez mindig egyfajta vertikális gondolkodásmódot jelentett,
ha szabad ezt a zene esetében talán furcsának ható kifejezést
használnom. Ezen túl pedig azt a lényeget, azt a varázsos
– mint ahogy eddig többször is írtam –, szinte megmagyarázhatatlant
próbáltam és akartam elénekelni, aminek lejegyzésére,
azt hiszem, a kotta a legprimitívebb eszköz. Hiszen
már gyermekkoromban, amikor zenét hallgattam, érteni
véltem, mit akar a zene, de elmondani, szavakba önteni nem
tudtam.
Ahogyan Szepes Mária mondja a zenéről: „anyagba sosem
költözik, a legtöbbet mondja, láthatatlanul is láttat, és úgy
jut el az emberekig, hogy közben nem ér le a földig.”
Nem ér le a földig!
Bizony, a zenében van valami emelkedett, lebegő, levitáló
földöntúliság, valami örök kihívás, földi lét fölötti értelem
vagy talán maga a Teremtés, az Isten. Kihívás arra, hogy
nyújtózkodjunk érte, utána. Mint ahogyan örömünkben és
bajunkban Istenért nyújtózkodunk. Mint ahogyan valamiért,
ami örök, állandó és csak egyszerűen van – nyújtózkodunk.
S földi lét fölötti értelmében, ha nem is mindig megragadni,
de legalább megérinteni akarjuk.
Nos, ebben a nyújtózkodásban segítettek, edzettek engem
a zongoristák.
Ahányan voltak, annyifélék, s éppen ezért volt ajándék a
velük való munka. Köszönöm nekik, hogy méltónak találtak
rá, hogy velük muzsikálhassak!”

Szeptember 10.

Szeptember 10.

Zeneakadémia. Órabeosztás. Autópálya. Pécs. Hamupipőke próba. Tömören ennyi. Kicsit bővebben, az adminisztráció és az autópálya után végre valami izgalmas. Próba az N. Szabó Sándor teremben. Jók, tehetségesek, szorgalmasak. Ott ülök, mint a tagozat vezetője, élvezem a próbát, a hangulatot. Szinte leállás nélkül megy végig a darab. Hallgatom az énekeseket, s megpróbálom elfelejteni azt, hogyan énekelném én azt a dallamot, ritmust. Talán ez a legszomorúbb szakmai ártalom. Nem tudom már, hogyan lehet énekeseket önfeledten hallgatni. Még akkor is így van s számtalanszor megesett ez, amikor hibátlan éneklés, kiváló zeneiség párosul az előadóban. Önfeledten, és tökéletesen átadni magam nem vagyok képes. A legnagyszerűbb előadás közben sem tudom kikapcsolni azt a kis gonosz manócskát, aki belül azt kérdezi, – hogy lehetséges ezt ilyen jól megoldani, technikai és zenei téren is. Hogyan képes még emellett érzéseket, figurákat kiénekelni magából és belénk énekelni ennyire meggyőzően. A megoldás mechanizmusát próbálom megérteni ahelyett, hogy átadnám magam. Lehet, hogy némi irigység is vegyül ebbe olykor, ha világos, hogy akit hallok könnyedén és hibátlanul old meg olyan problémákat, melyekkel én sokat bajlódtam? Az is előfordul, hogy szinte felkiáltok – hé….nem hallod, hogy hamis? Más hangot énekelsz! Nem érzed, hogy az a dallam nem oda törekszik? Nem ott van a hangsúly, vagy ne bökd ki azt a hangot, mert ellene van a prozódiának! Segítség!!! Mondja meg valaki, hogyan kellene visszaszereznem azt a gyermekkori képességet, amikor rácsodálkoztam arra, hogy Lily Pons hogyan énekli az Árnyéktáncot Meyerbeer Dinorahjából, vagy Mario del Monaco hangnagybirtokos Radamesként – mai füllel hallgatva kissé önkényesen, és szinte cirkuszi mutatványként – milyen hosszan tartotta a hangot, amikor Ramfisznak megadta magát. Akkor, tátott szájjal hallgattam őket, s boldogan tekertem vissza a magnót, amikor a szomszéd néni a kertjéből átkiabált, – Déneske azt tedd vissza azt a….na tudod…. a „Zsermontot” Persze nyitott ablak mellett ordíttattam a magnót, ő meg – nekem köszönhetően – kertjének kapálása közben élvezte a Traviata második felvonását. Ez a kérés Robert Merill szenzációs előadására vonatkozott. Egyszerű és kedves öregasszony volt, akinek a szobájában öreg zongora állt. Azon kellett volna nekem gyakorolni. Persze kölyökkoromban nem volt különösebb kedvem a gyakorláshoz. Most egy kicsit elgondolkodom azon, hogy ő szívesen hallgatta meg újra Germont áriáját.

Csak a vokális zenével vagyok így. Szerencsére, minden más zenében – a teljes hangszeres zeneirodalomra vonatkozóan – feltétel nélküli az odaadás és átadás részemről. Egyetlen haszna van annak, hogy nem tanultam meg zongorázni. Ha igazán jól megtanultam volna, biztosan így lennék a zongorára írt irodalommal is. Ehelyett, szinte vallásos áhítattal hallgatom és figyelem, amikor igazán kiválóan játszik valaki. Egy szó, mint száz, ha tudja valaki a receptet, ami visszaadja vokális zene önfeledt élvezetének örömét, kérem írja meg nekem.

Szolj hozzá Te is!

LikeBox

Facebook By Weblizar Powered By Weblizar