Október 14.

Október 14.

Teljesen gyanútlanul léptem a kocsimhoz, beültem indítottam, kinyitottam a kertkaput. Irány a Spirit Színház. Minden nap így teszek, hiszen a kertben nem történhet semmi a kocsimmal, hacsak egy fa rá nem dől. A Sipritnél szabályosan parkoltam, fizettem az óránál, behajtottam a visszapillantót. Majd egy kávé és 4 óra próba. A próba után is teljesen gyanútlanul léptem a kocsimhoz, de beülni már nem tudtam a látvány miatt, ami szemembe ötlött, amikor a bal első sárhányóra pillantottam. Hosszú horpadás, a lámpabura sérült, alul a spoiler lehorzsolva, behorpadva.

A tettes természetesen nem hagyott semmilyen üzenetet a szélvédőn. Sem nevét, sem számát, sem címét, sem nyilatkozatot arról, hogy elismeri a felelősségét. Miért is hagyott volna? Még én vagyok a megengedő, megbocsájtó, s azt gondolom, talán nem is vette észre, amikor összetörte a kocsimat. Bár magam elképzelhetetlennek tartom, hogy ha nekimegyek egy másik autónak ne vegyem észre a koccanást, de biztos gyakorlatlan volt – gondolom- és azt hitte a járdának hajtott.
Igen történik olykor hasonló, bosszantó eset. Az anyagi kár sem elhanyagolható, még a biztosítás ellenére sem, de a javítással járó hercehurca, az „autótlanság” a legrosszabb az egészben.
Megpróbálom gyorsan elfelejteni. Nehezen megy. Felteszem magamnak a felesleges kérdést: miért pont most, amikor ezer más tennivalón jár a fejem. Miért most kell még ezzel is foglalkoznom, amikor minden percemet, gondolatomat, a színház, az előadás, Cipolla és Marió, meg az Angiolieri házaspár köti le? Ezen bosszankodom, mire Csuti: hagyd már nem kell ezzel foglalkoznod, majd én elintézek mindent.
Jó, de a biztosító, meg a várakozás az ügyintéző ablaka előtt, meg az adminisztráció, meg ez az egész, miért most és miért egyáltalán.. ja és a szerelő, mikor és mennyi idő alatt, meg jön a hideg idő és utálok esőben a buszra várni, ha nem lesz kész…!
Na, most be lehet fejezni, mondja Csuti. Majd viszed az én kocsimat.
Jó, de akkor meg te vársz majd az esőben a buszmegállóban…- mondom.

Igen, tudom. Le kellene szoknom arról, hogy minden ostobaságon felhúzom magam.

Abba is hagyom. Azért a tettes megadhatta volna a számát, hogy felhívhassam. Így legalább elnézést kérhetett volna……..

Október 13.

Október 13.

Munkanap. Hosszú nap. Dolgos nap. Fél kilenckor már világítottuk a Mariót. Aztán próba, próba, próba négyig. Sokat kivett belőlem.
Négykor gyorsan kocsiba és fel a Várba. Szőnyi Zsuzsára emlékeztünk, a Liteában. Régen volt, amikor Zsuzsával, illetve csak a nevével találkoztam. Talán tíz éves lehettem, amikor nagyapám azon törte a fejét, hogy épít egy kis házikót magának valahol, nem messze Budapesttől, a zöldben, hogy nyugdíjas éveit ott tölthesse. Az egyik hirdetés Zebegénybe hívta az öreget, ahol egy almafákkal teleültetett kert, vagy telek volt eladó. Együtt mentünk oda megnézni.  Kicsit alkudni akart az öreg az árból, mire az eladással megbízott úr azt mondta – a tulajdonos Rómában él, de megírom neki az ön ajánlatát és jelentkezem. A tulajdonos végül nem engedett az árból, így nem lett a nagyapámé Szőnyi István, festőművész kertje. Lánya, Szőnyi Zsuzsa Rómában élt akkor férjével Triznya Mátyás festőművész, grafikus, operatőrrel. Itt működtették a Triznya-kocsmát, ami a Rómába látogató és ott élő magyar művészek, gondolkodók, írók és általában a szellemi élet jeleseinek találkozóhely volt.
Zsuzsát Férje halála után ismertem, meg, miután hazatért Olaszországból. Sok csodálatos estét töltöttünk együtt. Ilyenkor, hosszú vacsorák közben mesélt Márairól, Weöres Sándorról, Illyés Gyuláról, s még oly sok mindenki másról. 2014-ben ő is elment, de az őt ismerő, vele együtt sok gyönyörű estét töltő barátok, minden évben emlékeznek rá.
Így emlékeztünk ma néhányan mi is. Még arra is rávettek, hogy énekeljek valamit. Kubik Anna olyan gyönyörűen szavalt, hogy kedvet kaptam s nem tartottam vissza magam. Aztán ettünk Zsuzsa emlékezetesen nagyszerű és híres receptje alapján készült rakott krumpliból, aminek egy fejezetet nyitok majd.
Szabó Ferenc jezsuita szerzetes, tanár, költő, publicista, a Vatikáni Rádió magyar adásának munkatársa, s számomra nem mellesleg kedves ismerős, s a köztünk lévő korkülönbség ellenére talán mondhatom, hogy barát, akivel szintén sok órát töltöttem együtt, egy gyönyörű versével emlékezett Zsuzsára.

Ma találkoztam az elmúlt század egy részével. Jó volt! A rakott krumpli is.

Október 12.

Október 12.

Közeledik a bemutató. A kedélyek borzolódnak és megnyugszanak, úgy alakul a darab, illetve a produkció, ahogyan általában szokott, izgalommal, és útkereséssel, útra találással.
3-kor gyorsan kocsiba vágtam magam és Pécsig meg sem álltam.

Este Monmartre-i ibolya bemutató, a főszerepekben elszánt és tehetséges fiatalokkal. Éppen akkor értem a színházba, amikor már a sminkben ültek. Gyorsan mindenkit megöleltem, buzdítottam. Öröm volt nézni a ragyogó arcokat, tehetségeket és azt az eltökélt céltudatos igyekezetet, ahogyan győztek ma este. Nagyon szeretem a fiatalokat, fiatal művészeket. Van bennük egy fajta láng, aminek a melegéből, kaphat az, aki ad nekik valamit önmagából. Ezzel próbálkoztam én is. Adni nekik valamit, ami segíthet. Elnéztem őket és magamban sokszor felkiáltottam, – ez az így jó, erről beszéltünk, de jó hogy emlékszel rá, de azt a másik dallamot még egy kicsit gyúrni kell majd. Minden jó gesztusnak, hangnak, és megoldásnak örültem. Nagy élmény volt!!!
Nehezen aludtam el, mert felébresztettek a dallamok. Már összefolynak az éjszakák és a hajnalok. A sétálóutca dübörgő szórakozóhelyéről hazatérőben vannak a sokszor félrészeg, vagy egyészen részeg, esetleg belőtt fiatalok – időseket sosem láttam közöttük – a visszhangos utcában persze pontosan az ablakom alatt érzi valamelyikük fontosnak, hogy mint egy prérifarkas üvölteni kezdjen.
Már nem is tudom, hogy ma van-e még, vagy már holnap. Aztán a prérifarkas egy utolsó velőtrázó üvöltéssel befordul a templom után a sarkon. Zuhanok az álomba.
Prérifarkas ide, vagy oda, jó este volt.

Október 11.

Október 11.

Nem kell már sok idő ahhoz, hogy ingyen utazhassak a BKV járatain. Készülök arra, – bár még elég messzinek látszik az idő – hogy elfoglaltságot találjak, ha már nem lesz mindaz, ami éltet 1971 ősze óta. Apám és apai barátom is összeomlott, amikor egyszerre úgy érezték, hogy nincs miért tovább. Abbahagyták a munkát és nem találtak mást helyette.
A kert szép, és jó, de nem elég. Reggel összeszedtem az avart. Ezt minden másnap megteszem. Nem várom meg, hogy minden fa eleressze a levelét. Akkor túl sokat kell egyszerre komposztra tennem. Inkább aprózom, hogy lehetőleg minden napra jusson valami.
Ma délelőtt az avar összesöprésén túl egyéb programot is találtam. Gondoltam, elmegyünk Vörösmarty szülőfalujába, Kápolnásnyékre, megnézzük a felújított Halász-kastélyt. L. Simon Laci barátom már a sokadik meghívót küldi a különféle eseményekre. Pécsi dolgaim és Spiritbéli munkám miatt egyikre sem tudtam elmenni, de legalább akkor ma délelőtt nézzük meg a kastélyt – gondoltam. Ápolt kert, vagy inkább apró birtok. Gyönyörűen renovált épület. Különálló része ugyan még felújítás alatt, de így is nagyon szép. Megérte elmenni Kápolnásnyékre.
Gyermekkorom egy részét Velencefürdőn töltöttem. Nyaranta nagyapámmal dolgoztunk a kertben, építgettük együtt a hófehér kis házat, csavarogtunk a tó partján, bográcsban főztük a gulyást s álldogáltam a borpincékben a papa mellett, hogy aztán könnyebb legyen a séta haza, a XIII-ik utcáig. Csak néztem most a gyönyörű kastélyt, s elképzeltem milyen élet lehetett a XIX század elején, közepén arrafelé.
Az ajtó nyitva volt. Éppen a következő kiállítás anyagát rendezték. Csak egy pillantást vethettem rá. Biztosan visszamegyünk.
1800-ban, amikor Vörösmartyt várta Csáthy Anna, Beethoven a közelben járt. Martonvásáron. Aztán pár évvel később megint. Az akkor 6 éves Vörösmarty pár kilométerrel odébb, mit csinálhatott éppen?
Már ez a két név is elég ahhoz, hogy a kápolnásnyéki Halász-kastély, szellemi olvasztótégellyé váljon. Ahogy a programjait elnézem, nem is lustálkodnak a szervezők. Lelki szemeim, füleim szinte látják, hallják a kamarakoncerteket, dalesteket, irodalmi esteket, beszélgetéseket, kiállításokat, nyári szabadtéri előadásokat, kamaraoperát, színdarabot. Egy szó, mint száz, le a kalappal!

Ilyesmivel kellene foglalkozni, ha eljön az ideje a visszavonulásnak. Minden nap koncertre, színházba, kiállításra, irodalmi estere, beszélgetésekre járni, tiszta fényű gyönyörű bort inni, olvasni, avart söpörni, tanítani akit érdemes, megint olvasni s drukkolni az utánunk jövőknek, hogy mindebből maradjon valami nekik is, ha majd ingyen használhatják a BKV járatait.
Marad? Azon leszek!

Október 10.

Október 10.

Ma röpültünk a próbán! Nagyon jó volt! Amikor a sok kis pacából egyszerre összeáll a kép. Itt-ott még színezni kell, de összeáll és úgy is marad. Nem álltunk meg, mértük az időket, ha döccentünk mindenki felvette a szálat.
Furcsa, de a francia impresszionisták jutnak eszembe, a pointillista Seurat és Signac. Pontok, pöttyök, nincs legato a képen, mégis van. Olyan, mintha a zenében egy hosszú dallam, hosszú hangja ezer és ezer apró rövid hangból állana egymás mellett sűrűn, olyan sűrűn, hogy már egyként halljuk. Mint a balalajkán játszó muzsikus, amikor nagyon gyorsan pengeti a húrt, s a sok villámgyors pengetés dallammá áll össze. Emlékszem a balalajkásra, amikor a ’960-as évek elején, a hazánkban állomásozó, Szovjet Déli Hadseregcsoport Művészegyüttesének műsorát néztük a kőbányai kultúrházban. Olyan gyorsan pengetett, hogy szinte nem is láttam a kezét.

Ha közelről nézem a pöttyöket, szétesnek, széttartanak. Ha távolról, akkor zseniális képet kapunk. Olyan, mintha egy szinte végtelen, folyondárszerű dallamot, mint Bachnál, vagy Brahmsnál hallunk sokszor, nem egyben próbálunk hallani, érteni, törekvéseit, mozgását érezni, hanem taktusonként, hangokként. Úgy nem érezhető, értelmezhető, mert minden fordulatában megbotlunk. Ha az egészet egyben érezzük, akkor emel hátára a zene, mert a buktatókból útjelző lesz. Akkor tudunk röpülni vele, mint a mesebeli legkisebb királyfi a paripa hátán.

Sok szenzációs gesztus, hangszín, mozdulat, inger és érzelem volt az arcokon, a tekintetekben. Mind, megannyi kis pont. Mindenki „teljes erőből” próbált, összefogta a mondatait, még ha olykor a példányba pillantott is. Amikor a szándékok összeadódnak. A sok kis pont és pendítés. Minden, valahol a zenében találkozik. Mint ahogy a Márió és a varázsló is értelmezhető zenei formák, zenei írásjelek szerint, a zenében olyan írásjelek vannak, mint a beszélt nyelvben. Ha jól használjuk ezeket, akkor lesz érthető és szép a beszéd. Pont, felkiáltójel, kérdőjel, kettőspont, gondolatjel, vessző, mind értelmezhető harmóniákban, dinamikai és előadói utasításokban, dallamok törekvéseiben, modulációkban, visszatérő szerkezetekben. Még szünetet sem, vagy csak alig tartottunk. A szünet is része a zenének. Része a próbának. Elröpült a három óra.

Nem gereblyéztem össze az avart. Hagyom még a füvön. Csörög, ha rálépek, vagy lesöpröm tenyeremmel a padról. Szinte hallom, meg tudnám mondani milyen hangon csörög. Akár az öt vonalba is le tudnám írni, violin kulcsot is tehetnék elé. Sőt olykor úgy érzem előjegyzést is.

Október 9.

Október 9.

Az egyik legnehezebb nap. Már nem is tudom milyen régen volt hasonló. Mintha nyúlós ragadós anyagban derékig kellet volna gázolnom egész nap. A mondatok elmentek mellettem, az enyémek sem találtak célba. Valahogy, mintha az egész nap, elbeszélt volna mellettem, én meg a nap mellett.

Kezdődött a reggeli csúcsforgalommal. Be Nagykovácsiból a Hidegkúti úton, ahová csatlakozik minden autó, amely Solymárról, Budapestre jön. Aztán az egész áradat átpréseli magát egy sávon a Vadaskerti útnál, nem sokkal később a Budagyöngyénél csatlakoznak a Budakesziről igyekvők, a Széll Kálmán térnél elhatározom, hogy veszek egy helikoptert, mert kerülni már csak fölfelé lehet. Nem aludtam eleget, nyűgös vagyok. Megcsörren a telefonom. Valami szörnyű ostobasággal zaklat valaki, sem az ügyhöz se hozzá semmi közöm. Miközben mondja a sok ostobaságot, elkezdek gondolkodni, honnan ismerem. A neve, mintha….de nem. Szigorúan tegez, talán mégis emlékeznem kellene? Megpróbálom leállítani, – mert ugye csúcsforgalom, meg egyébként is….de nem veszi a lapot, folytatja. Közben még én érzem magam rosszul, mert hátha rájön, hogy nem tudom kicsoda ő, s a végén még megsértődik, pedig ezt nem akarom. Hosszú percek után kiderül, hogy semmi mást nem akart, mint egyszerűen csak elmondani, hogy a ………..milyen hülye és tehetségtelen, bezzeg ő….! Itt átvillan bennem, hogy talán mindjárt saját magát ajánlja valamire, s már kezdeném összeszedni a gondolataimat, mi a fenét mondjak neki? Mire érkezik a megnyugtató fordulat: jó, ne haragudj, csak ennyit akartam elmondani, hogy tudd, itt, meg ott milyen nagy bajok vannak, pedig én…..na mindegy, majd hívlak néha,….és befejezi….szia!

Kár, hogy nincsen nálam a vérnyomásmérőm. Gyakorló hipochonder lévén állandóan mérem, s amikor este 11-kor 125/75-öt mérek, 76-os pulzus mellett, akkor megnyugszom. Ha most itt lenne a mérő, talán nem is merném használni. Van még negyed órám a próba előtt, bemegyek egy kedves, tiszta kávéházba, nincs előttem senki. A fiatal hölgy a pult mögött tesz-vesz. Várok 4-5 percet. Semmi. Nem vesz észre, bár természetesen köszöntem, amikor beléptem, viszonzást nem kaptam. (vagy talán süketülök az ostoba telefon közben felszökő vérnyomásom miatt?)
Éppen megfordul, amikor a hátam mögött egy másik csinos fiatal hölgy feltépi az ajtót, a pultos kedvesen beszélgetni kezd vele. Udvariasan hallgatom, majd elhangzik az ajtót feltépő szájából: jajj, milyen szép ez a sütemény, mennyibe kerül? Adok kóstolót biztosan ízleni fog – és mondja az árat, miközben zacskóba csomagol néhány süteményt. A vevő, már fizetni készül.
Megigézve álltam, majd erőt véve magamon – szükségem volt erőgyűjtésre, mert féltem, nehogy zaklatásnak vegyék – a lehető legudvariasabban megkérdeztem.
Bocsánat hölgyeim, de nem zavarja önöket, hogy öt perce itt várok, mert, hogy kávét rendelnék, meg egy kiflit.
Jaj, nem tudtam, hogy maga is vásárolni akar – így a vevő.
Ezen kissé elgondolkodom, s próbálom megfejteni, hogyan létezik, hogy nem tudta? Hiszen nem a villamosmegállóban vártam, hanem a pultnál álltam egyedül és vártam, hogy a pultos hölgy, szemének sugarát rám vesse.

Hát, igen.
Aztán még én fűzöm hozzá, hogy sajnálom, de nem akartam megbántani önöket, s egész életemben minden tiszteletem a hölgyeké volt, van és lesz… – vagy talán ez is már zaklatás- fut át az agyamon – de mégis. S ha azt mondja nekem, hogy siet, én rögtön hátra lépek, s öné az azonnali vásárlás lehetősége, szóval legalább valami….
Természetesen abbahagytam, hiszen nem érdemelt talán ennyit sem az ügy.
A fiatal vevő megszakította a vásárlás folyamatát a fizetés előtt, a pultos megcsinálta a kávémat, tányérra tette a kiflit, majd fizettem, s még én éreztem magam rosszul, hátha nem voltam elég udvarias. Talán hagynom kellett volna, hogy átnézzenek rajtam, s türelemmel kivárni, amíg feltűnik, hogy vásárolnék.
Vagy be kellet volna mutatkoznom imigyen: kezeit csókolom kedves kisasszony, engedje meg hogy bemutatkozzam, s egyben kifejezzem örömömet, hogy üzletébe léphettem – én vagyok a vásárló.

A kávé finom volt a kifli meleg. A hely tiszta és ízléses. Holnap is betérek. Hátha észrevesz. Ja……a telefonom ki volt hangosítva, amikor a nem tudom kivel beszéltem.

ps. Dénes nap van.

Október 8.

Október 8.

Itt van a nyakunkon, jön, közeledik. Egy bő hét még, próbák szombaton és vasárnap is. Egyben végig…….így lenne jó, de meg-megállunk. Jelmezek, kellékek, zenék. Kicsit úgy érzem magam, mint – gondolom – Risztov Éva érezhette magát, az olimpiai arany előtt a célba csapáskor, amikor érezte, hogy a nyakán úszik az ellenfele. Megnyugtató különbség, hogy nekünk nincsen ellenfelünk. Kivéve azokat a gondokat, melyek hajnali fél öt körül ébresztenek, s bár tudom, hogy hiába rágom magam, megoldani nem tudom őket fél hétig – legfeljebb elzavarni – mégsem szabadulok tőlük. Ezek persze az én privát gondjaim. Néha elhagyják saját felségterületüket, és átugranak a színház, a sürgető idő, megoldandó kérdéseiről, például a teraszom állapotára, melyen bizonyosan sokat fog rontani az előttünk álló tél, meg hogy mit tehetnék ez ellen, s ha semmit, vajon mennyibe fog kerülni, hogy tavasszal felújíttassam. Aztán, el ne felejtsem berakni a kocsimba a téli gumikat, hogy Pécsett, amíg próbálok majd, a szervízben kicseréljék. El kellene készítenem végre a megszáradt fűszernövényeimből a keveréket, és egy 27-es csillagkulcsra is szert kellene tennem, hogy kapu dőlésszögén emelni tudjak, mivel minden nyitáskor leér az alja. Jön a tél, nem akarok a kocsiból ki-be ugrálni minden nyitáskor és záráskor. De hol veszek én egy darab 27-es csillagkulcsot? És mikor? Egész készlet nem kell. Meddig is kell befizetnem az áfát? El ne felejtsem a NAV-ra feltölteni a számlámat. Hány nap is a határidő a kiállítástól számítva? Azt hiszem öt. Akkor még időben vagyok. Ha most – negyed hat – felkelnék és lemennék reggelizni, utána sok sorban álló e-malit küldhetnék el, többek között a Zeneakadémiára arról, hogy hány órát tanítottam szeptemberben. És jaj….be is kellene mennem hozzájuk, hogy aláírjam a szerződésemet. És a különböző „otpdirekt” utalásokat is intéznem kellene. Fél hat. Felkelek, zuhanyozok, borotválkozom, felöltözöm. Közben hallom, hogy Golyó megrázza magát lent. Mire leérek, az ajtóban áll és nagy barna szemével azt mondja, na nyisd már, pisilnem kell. Miközben nyitom az ajtót, eléneklem neki, hogy: ne nézzen úgy a gyönyörű szemével. Megfőzöm a teát, elkészítem a reggelit a gyönyörű szeműnek is. Elkezdem intézni mindazt, ami innen az asztalom mellől intézhető. A határidők nem jártak le, de inkább előbb, mert félek, hogy elfelejtem. Hát….igen. Szóval így indul a nap.

Sokan vagytok így? Van ez ellen módszer, gyógyszer, csodaszer, elixír? Vagy örökre ilyen hülye maradok?

Október 7.

Október 7.

Itt az ősz és van néhány növény, melyeket nem hagyhatok kint télen. Mindegyik cserép legalább egy mázsát nyom. Valamikor régen, – mint Kinizsi Pál a malomkövet – felkaptam a cserepeket és bevittem a garázsba. Abba a téveszmébe ringattam magam, hogy nem én gyengültem, hanem a növények fejlődtek, nőttek és ezért érzem nehezebbnek a cserepeket. Szerintem teljesen igazam is van ebben, de mégis, ahhoz hogy a cserepek a garázsba kerüljenek vásárolnom kellett egy molnárkocsit. No, itt kezdődtek a bonyodalmak. Nyíregyházára kellett volna autóznom, hogy a nekem megfelelő típust megvegyem. Ez azért túlzás lenne – gondoltam, s megalkudtam magammal egy másik, kissé olcsóbb változatban, amit a pár kilométerre lévő szaküzletben meg is vettem. A kerekeit az első benzinkútnál felpumpáltam, s boldogan toltam néhány cserepet a garázsba. Amikor pár óra múlva folytani akartam szomorúan vettem észre, hogy az egyik kereke lapos. A kereket leszereltem, s irány a gumis. Szerényen álldogálok a bejáratnál, a szerelők ügyet sem vetve rám rohangálnak el mellettem. Félénken köszönök, aztán kevésbé félénken, – semmi válasz. Majd egyikük megáll előttem, és azt mondja, inkább kérdezi: igen? Udvariasan mutatom az apró kis kereket, talán 25-30 centi átmérőjű – s mondom, mi a probléma.
Á, ilyesmivel nem foglalkozunk – mondja.
Körülnézek, majd megakad a szemem a cégtáblán, – azt hittem defektes gumikat cserélnek, vagy javítanak – mondom.
Igen, de ilyesmivel nem foglalkozunk – ismétli meg a szaki.
Majd tanácstalanságom láttán megkegyelmez – jöjjön vissza két nap múlva, majd meglátom mit tehetek – mondja.
Kicsit elgondolkodom azon, – miközben a kocsim felé araszolok, hogy mit kell törnie a fejét egy gumijavító szakinak azon, ha arra kérem, javítsa meg a defektes gumit?
Igaz, hogy ez a kerék csak 25-30 centi átmérőjű, de én sem kérdeztem, meg amikor Rinucciot kellett énekelnem az egy felvonásos Gianni Schicchiben, hogy mit csináljak ezzel a szereppel csak azért, mert a rövidebb volt, mit a három felvonásos Faust.
Igen, tudom, hogy defektes gumival sem autózni, sem molnárkocsit tolni nem lehet, így tehát, bizonyosan elsődleges fontosságú a Fausttal szemben a befoltozott gumi. Szóval remélem, hogy a szaki, megtalálja a módját, s előbb-utóbb még a hideg beállta előtt a növényeim a garázsba kerülnek.

Egyik kedvenc, gondolkodó íróm Hamvas Béla nagyszerű írása, a Függelék a középszerűségről – jut eszembe. A homo faber típusról ír benne. Érdemes elolvasni.

Október 6.

Október 6.

Talán hivalkodásnak tűnhet, de én vagyok az egyike azoknak, akik bármikor, bármelyik színházba bemennek jegy nélkül is. Zeneakadémista koromban különleges tapasztalatra tettem szert e téren. Igaz, hogy az Operában, az Erkelben, már az Akadémia első szemeszterének végén, az összes jegyszedő néni – nénik voltak általában, – és nézőtéri felügyelő ismerősként köszöntött, hiszen minden este találkoztunk.
Ja, maga az a zeneakadémista, aki tegnap is itt volt. Álljon ide. Biztosan találunk helyet – mondták még akkor is amikor Scotto, vagy Del Monaco, Bergonzi, vagy Boris Christoff énekelt. Megtanultam azt is – mivel a nyolcvan forintos havi ösztöndíjam nem engedte meg, hogy minden este jegyet vegyek – hogyan lehet belógni olyan színházba is ahol még nem jártam. Talán a színházakban töltött évtizedeknek köszönhető, hogy a színház, általában a színház, mindegy melyik városban, mindegy, hogy zenés, vagy prózai, de otthonommá vált.
Ma estére volt jegyem. Pécs Kamaraszínház, bal, második sor, egyes szék. Edith és Marlene. Zenés játék. Bemutató.
Szárazon és röviden ennyi. Amit kaptam ma este, arról nem tudok szárazon és röviden írni. A darab egy óra ötven perc szünet nélkül. Egy óra ötven perc varázslat, ámulat, nevetés és könny, zene, ének, megrendítő, letaglózó és röptető kábítószer, melytől beteg sosem leszel, de függő bizonyosan. Szívem szerint a taps után azonnal szerettem volna újra megnézni. Három, hölgy, lány, nő, csaj, démon, boszorkány, asszony, angyal, mindben ott van valami szakrális „nősténység”, abból a fajtából, amely térdre kényszerít, s ha gyötör is élvezed. Ami felébreszt benned, valamilyen érthetetlen és édes mazochizmust, ami sosem volt benned, mégis kívánod, hogy megint…!
A közönséges, és szürke veréb énekelni kezd s egyszerre csak az angyalt látod. A sugárzó tekintetet, az elképesztő szenvedélyt és tüzet. Ahogyan Michelangelo lerajzolt a kocsmában egy piszkos, félrészeg koldust, akin mindenki nevetett. Aztán csak egy glóriát rajzolt a feje fölé, s a koldus szentté változott. Majd jön a karcsú, könnyed, elegáns, szőke, gazdag, arisztokrata szépség, a lehengerlő muzikalitásával, gyönyörű hangjával, akiről sem a szemed, sem a füled levenni nem tudod. Minden mozdulatában, gesztusában, ott a komoly, kihívó és szinte veszélyes báj, és nőiség. Elkezdenek énekelni. Egyik ámulatból zuhanok a másikba. Megtanulták, hogyan lesznek saját hangjukon Edith és Marlene, hogyan énekel az egyik, azon a mellhangon, alsó regiszteren, vagy torkos hangon végig, amitől olykor – az igazi Edit – egy kicsit hamis volt, s hogyan lesz Marlene meleg simogató hangja egyszerre élesebb, s időnkét érdesebb is, és hogyan köríti mindezt decens, finom, vonzó nőiességgel, erotikával.
És ott van még Momone, aki nem énekel, „csak” van. Minden pillanatban van. A csak köré öt idézőjelet kellett volna tennem. Mert ez a „csak” rengeteg. Tenyeres-talpas mozdulataival és gesztusaival, ha lehet még közönségesebb, mint a veréb, amikor még szürke, s aztán fényévnyire ettől, lesz ápolónő, azzal a rövidke, de megrendítő monológgal, amit távozása előtt mond.
Az egyetlen férfi, aki nem is egyetlen, hanem öt, ő a bártulajdonos, impresszárió, boksz-világbajnok, nyomozó és konferanszié. És mind az öt igazi. Barbár és egyszerű, vicces és magabiztos. És főleg szerencsés.
Csak ülök ott a bal második sor egyes székén és néha párás lesz a szemüvegem. Megtörlöm, majd hangosan bravót ordítok, és pirosra tapsolom a tenyeremet. A jelenetek egymásba karolnak, tökéletesen gurul az előadás, sehol egy zökkenő, sehol egy túlnyújtott, vagy túl rövid szünet, minden a helyén van. Az exit előtti percek, nem engednek levegőt venni. A záró, temetői jelenet, közönséges, szinte ordenáré szavai, is édessé válnak egy ilyen 110 perc után!
Ja, és hogy miért szerencsés a bártulajdonos, impresszárió, boksz-világbajnok, nyomozó és konferanszié? Mert három ilyen lehengerlő boszorkánnyal állhat egy színpadon.

Milyen jó, hogy ebbe a színházba sosem kell belógnom. Mehetek szabadon, bármikor!

Október 5.

Október 5.

„Az Úr lelke elhagyta Sault, s egy gonosz lélek zaklatta, az Úr küldte. Szolgái így szóltak Saulhoz: Minden bizonnyal Istennek egy gonosz lelke zaklat. Parancsolja hát meg urunk, s szolgái keresnek neki valakit, aki tud hárfázni. Aztán, ha rád tör Istennek a gonosz lelke, megpendíti a húrokat és jobban leszel…….. S ahányszor csak rátört Saulra az Isten lelke, Dávid fogta a hárfát és játszott. Ilyenkor Saul megnyugodott, jobban lett, és a gonosz lélek odébbállt.”
(Sámuel1, 16, 14-16, 23)

Ugye milyen régen tudjuk már, hogy a zene gyógyszer? A kutatók serény munkájának eredményeként sokadszor jön rá az ember arra, hogy a zenében sokkal több van, mint amennyit érezzük, ha hallgatjuk, vagy tudni vélünk, ha tanuljuk.

Aztán eltelt nagyon sok év és Shakespeare, a Velencei kalmárban is ír erről.
Pap János Hang-ember-hang című könyvét forgatom s lám, a zene gyógyító, feszültségoldó hatásáról ír ő is. Tapasztaltam magam is, hasonlót, amikor az ideges szívverést, palpitációt, szó szerint megszüntette Chopin f- moll zongora versenyének második tétele, vagy R. Strauss Wiegenlied-je.

Egy rövid rész Pap János könyvéből:

„Szkeptikus vagyok a zene mindenek feletti egyetemességét illetően, mégpedig az oly sokszor emlegetett kontextus ezerarcúsága miatt. Ha egyetlen kultúrkörben vizsgálódunk, s ráadásul abban nevelkedtünk fel, hajlamosak vagyunk elhinni, hogy minden kulturális érték, bárki számára hozzáférhető, hogy a zene az a speciális nyelv, amelyet mindenki megért. Napjaink globalizációs eszméi éppen arra biztatnak bennünket, hogy a világ egységes kultúrájú, hiszen ugyanannak a fogyasztói körnek vagyunk tagjai. De ez közel sincs így………. A zenébe, mint minden eredendően emberibe, bele kell születni, bele kell nőni, ebből kell táplálkozni, ezt kell átörökíteni a gyermekeinknek és ehhez kell hozzáadni saját alkotóerőnket. Ráadásul a zene kívülről nem ismerhető meg, vagy ha igen, akkor csupán felszínesen. A zene élmény, a zene, alkotás. Amíg magunk nem zenélünk, és testünket nem járják át a hangok, csupán megfigyelők, utazók és nem résztvevői vagyunk a nagy misztériumnak. A nyelvet folytonosan alkalmazzuk, műveljük, a gondolatainkat naponta újrafogalmazzuk. Vajon összemérhető-e ezzel az aktivitással a zenei gyakorlatunk?
Ne csodálkozzunk, ha már az is elhangzott az emberiség történetében, hogy zene nélkül is lehet élni, (amire Bárdos válasza: lehet, de nem érdemes) azaz a zene csupán az evolúció mellékterméke…….
Adorno egyébként úgy jellemzi a zene iránti közönyösöket:…….azoknál, akik ehhez a típushoz tartoznak, annak idején valamiféle brutálisan fellépő autoritás, súlyos defektusokat okozhatott…..E típus körében, gyakran önmagukat messze túlértékelő, betegesen realista felfogású egyénekkel is találkozhatunk. – Adorno még természetesen nem számolt azokkal az emberekkel, akikről az utóbbi évtizedekben derült ki, hogy agyműködésük élettani sajátossága miatt, nem képesek érzelmek átélésére, így a zene is idegen marad számukra.”

Ajjaj! Elgondolkodtató mondatok!

Szolj hozzá Te is!

LikeBox

Facebook By Weblizar Powered By Weblizar