Október 18.

Október 18.

Persze, hogy izgulok. Mintha én is színpadra lépnék ma este. Már jó korán, úgy 5 óra felé a színházban vagyok, gondolatban átfutok minden részleten, minden kelléken, jelmezeken, helyén van-e minden. Igen készen állunk. Jönnek a színészek, összemondjuk a szöveget. Milyen furcsa többes szám első személyben írtam, pedig többes harmadikban kellette volna. Szóval, ők mondják össze a szöveget. Én csak hallgatom, de egyszerre magamban mondom velük. Aztán öltözés, a sminkasztalokon megjelennek az ilyenkor szokásos apró ajándékok, virágcsokrok, borosüvegek, édességek. Még iszom egy kávét. Megnézem érkezik-e a közönség. Aztán még egyszer a kellékek. Oktondi módon azt hiszem, hogy a kezdés előtti utolsó órában segítek, ha azt mondom: ott tudod, amikor azt mondod, hogy……ott ne felejts el…….és várj a  következővel, amíg……ja és a végén, tudod a zenéhez úgy mérd a szöveget, hogy pontosan annál a harmóniánál mondd ki, hogy……és vigyázz kérlek, mert tegnap  nem álltál  teljesen a fénybe, ott tudod, amikor elmész rendezői balra és azt mondod…..
Talán idegesítem őket ezzel, gyorsan abba is hagyom.

Az pult mellett állok Hajnival egész este, figyeljük az előadást. A végén felcsattan a taps.
Vannak az ember életében adatok, napok, dátumok, események, melyek így, vagy úgy megmaradnak. Csúnya hivatalos szóval mondva, életrajzi adatok. Attól lesz hivatalos és hideg, vagy személytelen ez a mondat, hogy leírjuk, vagy kimondjuk a szót, „adatok”. Hiszen „szívünk, míg vágyat érlel, nem kartoték-adat” Így hát nem egyszerű adat az életemben, 2018. október 18-a, hanem valami, amit tartogatott számomra az élet. De nem az életrajz, hanem egyszerűen, vagy inkább nagyszerűen az Élet.
A szívünk, első dobbanásától kezdve az utolsóig vágyat érlel. Már az anyaméhben is vágyat érlel, a születés, az épülés, a szellemi, testi gyarapodás, a tudás, az alkotás vágyát. Nem hiszem, hogy más lenne oka az első szívdobbanásnak. Ki, hány millió dobbanásból és hogyan építkezik, ha építkezni akar, azt hiszem ez az, amiért érdemes.

Így lesz adatból, adomány!
Köszönet a Spiritnek, Jánosnak, Ottíliának, Lacinak, Balázsnak, Hajninak, Gábornak, Tamásnak, Rékának, s mindenkinek, akik azért dolgoztak, hogy 2018. október 18-a számomra ne adat legyen, hanem adomány!

Október 17.

Október 17.

Főpróba. A nap rövid is meg hosszú is. Persze, hogy úgy érezzük, lehetne még így és úgy, hiszen biztosan sokféle jó megoldás létezik. Mégis, úgy érzem a jót választottuk. Azt, ami nekünk jó, ami szerintünk jó. Ó, hányszor hallgattam ugyanazt a verset, ugyanazt a zongoradarabot, ugyanazt a dalt más és más színésztől, énekestől, zenésztől. Mindegyik más volt, mégis mindegyik lenyűgöző. Talán azért, mert ha egy művész lehengerlő művészi meggyőződéssel azt mondja, hogy 2+2= 5, akkor azt elhiszem neki. Ezért különböző és mégis igaz és lenyűgöző Richter és Gould Bach játéka, pedig szinte fényévnyire vannak egymástól. Ez az, amiért érdemes, művésszé válni, de ugyanennyire érdemes közönségnek lenni.

Este nagy izgalommal, mégis megnyugodva mentem haza.

Október 16.

Október 16.

Kifogyott a tinta a tollamból, nem működik a számítógépem billentyűzete, egyébként pedig az egérben kimerült az elem, bennem is lemerülőben az akkumulátor, ma szinte minden olyan, mint tegnap volt. Bármi szokatlan, izgalmas, jó, vagy rossz történne, úgysem tudnék másról írni, pedig tűvé teszem az agyamat elterelő témák után. Hiába. Csak ismételném magam, ezért rövidre fogom. Talán olvasóm is több lesz, ha nem kezdek hosszas fejtegetésbe. Ma és holnap. Ennyi. Valaminek a vége felé közeledünk, – még egy nap tele próbákkal – aztán valami kezdődik, vagy inkább folytatódik holnapután.

Október 15.

Október 15.

Hétfő. Célegyenes. Ma, holnap, holnapután, próbák, aztán…..
Minden nap korábban bemegyek a színházba. Ma is így tettem. Átgondolom mi kell ahhoz, hogy megállás nélkül vegyük végig a darabot. Mindenki dolgozik, a szokásos zsongás, a színészek összemondják a szöveget, megnézem, hogy a kellékek helyükön vannak-e, nézem az órámat, mint egy generálhívó kiabálok, hogy pontosan szeretnék indulni, nézzük meg minden a helyén van-e?  Hajni jobbra előttem ül ceruza és szöveg az ölében, Réka kissé balra mögöttem a súgópéldánnyal a kezében, Tamás még kissé balra, közelebb a világítópulthoz. Biztosan igazítani kell még néhány jelen. Én pár napja már elengedtem a saját szövegkönyvemet. Egyben akarom látni, majd Hajni és Tamás jegyzetelnek, aztán a végén, csak azokat a részeket vesszük, ami döccent egy kicsit, s ha lesz elég időnk neki még egyszer az egésznek.

Ha operát rendezek, három nappal a bemutató előtt, sőt olykor már hamarabb, elengedek mindent. Akkor már csak a karmester próbál teljes zenekarral, énekesekkel, mintha előadás lenne. A rendező, pedig ott ül ugyan a nézőtéren, izgul, néha legszívesebben felrohanna a színpadra, de nem teheti, beleszólni már nem tud, mert a karmesterek ezt erősen zokon veszik. Érthető ez, különösen, mert két szereposztással mutatjuk be az operákat.

Most azonban más a helyzet. Egy szereposztás négy színész és egy felvonás, 55-60 perc, élő zene nélkül. Azt hihetnénk, hogy ez egyszerűbb feladat. De nem egyszerűbb. Csak azért, mert a mű rövidebb, mint egy három felvonásos opera, s jóval kevesebb szereplője van mint annak, amit nem sokára próbálni kezdek, nem jelenti, hogy egyszerűbb.

Bizonyos irányok, gesztusok, és mondatok alakulnak még most is. Mégis így egyben látni nagy öröm.

Nagyon izgalmas, felemelő, megindító napok ezek így a bemutató előtt.

Október 14.

Október 14.

Teljesen gyanútlanul léptem a kocsimhoz, beültem indítottam, kinyitottam a kertkaput. Irány a Spirit Színház. Minden nap így teszek, hiszen a kertben nem történhet semmi a kocsimmal, hacsak egy fa rá nem dől. A Sipritnél szabályosan parkoltam, fizettem az óránál, behajtottam a visszapillantót. Majd egy kávé és 4 óra próba. A próba után is teljesen gyanútlanul léptem a kocsimhoz, de beülni már nem tudtam a látvány miatt, ami szemembe ötlött, amikor a bal első sárhányóra pillantottam. Hosszú horpadás, a lámpabura sérült, alul a spoiler lehorzsolva, behorpadva.

A tettes természetesen nem hagyott semmilyen üzenetet a szélvédőn. Sem nevét, sem számát, sem címét, sem nyilatkozatot arról, hogy elismeri a felelősségét. Miért is hagyott volna? Még én vagyok a megengedő, megbocsájtó, s azt gondolom, talán nem is vette észre, amikor összetörte a kocsimat. Bár magam elképzelhetetlennek tartom, hogy ha nekimegyek egy másik autónak ne vegyem észre a koccanást, de biztos gyakorlatlan volt – gondolom- és azt hitte a járdának hajtott.
Igen történik olykor hasonló, bosszantó eset. Az anyagi kár sem elhanyagolható, még a biztosítás ellenére sem, de a javítással járó hercehurca, az „autótlanság” a legrosszabb az egészben.
Megpróbálom gyorsan elfelejteni. Nehezen megy. Felteszem magamnak a felesleges kérdést: miért pont most, amikor ezer más tennivalón jár a fejem. Miért most kell még ezzel is foglalkoznom, amikor minden percemet, gondolatomat, a színház, az előadás, Cipolla és Marió, meg az Angiolieri házaspár köti le? Ezen bosszankodom, mire Csuti: hagyd már nem kell ezzel foglalkoznod, majd én elintézek mindent.
Jó, de a biztosító, meg a várakozás az ügyintéző ablaka előtt, meg az adminisztráció, meg ez az egész, miért most és miért egyáltalán.. ja és a szerelő, mikor és mennyi idő alatt, meg jön a hideg idő és utálok esőben a buszra várni, ha nem lesz kész…!
Na, most be lehet fejezni, mondja Csuti. Majd viszed az én kocsimat.
Jó, de akkor meg te vársz majd az esőben a buszmegállóban…- mondom.

Igen, tudom. Le kellene szoknom arról, hogy minden ostobaságon felhúzom magam.

Abba is hagyom. Azért a tettes megadhatta volna a számát, hogy felhívhassam. Így legalább elnézést kérhetett volna……..

Október 13.

Október 13.

Munkanap. Hosszú nap. Dolgos nap. Fél kilenckor már világítottuk a Mariót. Aztán próba, próba, próba négyig. Sokat kivett belőlem.
Négykor gyorsan kocsiba és fel a Várba. Szőnyi Zsuzsára emlékeztünk, a Liteában. Régen volt, amikor Zsuzsával, illetve csak a nevével találkoztam. Talán tíz éves lehettem, amikor nagyapám azon törte a fejét, hogy épít egy kis házikót magának valahol, nem messze Budapesttől, a zöldben, hogy nyugdíjas éveit ott tölthesse. Az egyik hirdetés Zebegénybe hívta az öreget, ahol egy almafákkal teleültetett kert, vagy telek volt eladó. Együtt mentünk oda megnézni.  Kicsit alkudni akart az öreg az árból, mire az eladással megbízott úr azt mondta – a tulajdonos Rómában él, de megírom neki az ön ajánlatát és jelentkezem. A tulajdonos végül nem engedett az árból, így nem lett a nagyapámé Szőnyi István, festőművész kertje. Lánya, Szőnyi Zsuzsa Rómában élt akkor férjével Triznya Mátyás festőművész, grafikus, operatőrrel. Itt működtették a Triznya-kocsmát, ami a Rómába látogató és ott élő magyar művészek, gondolkodók, írók és általában a szellemi élet jeleseinek találkozóhely volt.
Zsuzsát Férje halála után ismertem, meg, miután hazatért Olaszországból. Sok csodálatos estét töltöttünk együtt. Ilyenkor, hosszú vacsorák közben mesélt Márairól, Weöres Sándorról, Illyés Gyuláról, s még oly sok mindenki másról. 2014-ben ő is elment, de az őt ismerő, vele együtt sok gyönyörű estét töltő barátok, minden évben emlékeznek rá.
Így emlékeztünk ma néhányan mi is. Még arra is rávettek, hogy énekeljek valamit. Kubik Anna olyan gyönyörűen szavalt, hogy kedvet kaptam s nem tartottam vissza magam. Aztán ettünk Zsuzsa emlékezetesen nagyszerű és híres receptje alapján készült rakott krumpliból, aminek egy fejezetet nyitok majd.
Szabó Ferenc jezsuita szerzetes, tanár, költő, publicista, a Vatikáni Rádió magyar adásának munkatársa, s számomra nem mellesleg kedves ismerős, s a köztünk lévő korkülönbség ellenére talán mondhatom, hogy barát, akivel szintén sok órát töltöttem együtt, egy gyönyörű versével emlékezett Zsuzsára.

Ma találkoztam az elmúlt század egy részével. Jó volt! A rakott krumpli is.

Október 12.

Október 12.

Közeledik a bemutató. A kedélyek borzolódnak és megnyugszanak, úgy alakul a darab, illetve a produkció, ahogyan általában szokott, izgalommal, és útkereséssel, útra találással.
3-kor gyorsan kocsiba vágtam magam és Pécsig meg sem álltam.

Este Monmartre-i ibolya bemutató, a főszerepekben elszánt és tehetséges fiatalokkal. Éppen akkor értem a színházba, amikor már a sminkben ültek. Gyorsan mindenkit megöleltem, buzdítottam. Öröm volt nézni a ragyogó arcokat, tehetségeket és azt az eltökélt céltudatos igyekezetet, ahogyan győztek ma este. Nagyon szeretem a fiatalokat, fiatal művészeket. Van bennük egy fajta láng, aminek a melegéből, kaphat az, aki ad nekik valamit önmagából. Ezzel próbálkoztam én is. Adni nekik valamit, ami segíthet. Elnéztem őket és magamban sokszor felkiáltottam, – ez az így jó, erről beszéltünk, de jó hogy emlékszel rá, de azt a másik dallamot még egy kicsit gyúrni kell majd. Minden jó gesztusnak, hangnak, és megoldásnak örültem. Nagy élmény volt!!!
Nehezen aludtam el, mert felébresztettek a dallamok. Már összefolynak az éjszakák és a hajnalok. A sétálóutca dübörgő szórakozóhelyéről hazatérőben vannak a sokszor félrészeg, vagy egyészen részeg, esetleg belőtt fiatalok – időseket sosem láttam közöttük – a visszhangos utcában persze pontosan az ablakom alatt érzi valamelyikük fontosnak, hogy mint egy prérifarkas üvölteni kezdjen.
Már nem is tudom, hogy ma van-e még, vagy már holnap. Aztán a prérifarkas egy utolsó velőtrázó üvöltéssel befordul a templom után a sarkon. Zuhanok az álomba.
Prérifarkas ide, vagy oda, jó este volt.

Október 11.

Október 11.

Nem kell már sok idő ahhoz, hogy ingyen utazhassak a BKV járatain. Készülök arra, – bár még elég messzinek látszik az idő – hogy elfoglaltságot találjak, ha már nem lesz mindaz, ami éltet 1971 ősze óta. Apám és apai barátom is összeomlott, amikor egyszerre úgy érezték, hogy nincs miért tovább. Abbahagyták a munkát és nem találtak mást helyette.
A kert szép, és jó, de nem elég. Reggel összeszedtem az avart. Ezt minden másnap megteszem. Nem várom meg, hogy minden fa eleressze a levelét. Akkor túl sokat kell egyszerre komposztra tennem. Inkább aprózom, hogy lehetőleg minden napra jusson valami.
Ma délelőtt az avar összesöprésén túl egyéb programot is találtam. Gondoltam, elmegyünk Vörösmarty szülőfalujába, Kápolnásnyékre, megnézzük a felújított Halász-kastélyt. L. Simon Laci barátom már a sokadik meghívót küldi a különféle eseményekre. Pécsi dolgaim és Spiritbéli munkám miatt egyikre sem tudtam elmenni, de legalább akkor ma délelőtt nézzük meg a kastélyt – gondoltam. Ápolt kert, vagy inkább apró birtok. Gyönyörűen renovált épület. Különálló része ugyan még felújítás alatt, de így is nagyon szép. Megérte elmenni Kápolnásnyékre.
Gyermekkorom egy részét Velencefürdőn töltöttem. Nyaranta nagyapámmal dolgoztunk a kertben, építgettük együtt a hófehér kis házat, csavarogtunk a tó partján, bográcsban főztük a gulyást s álldogáltam a borpincékben a papa mellett, hogy aztán könnyebb legyen a séta haza, a XIII-ik utcáig. Csak néztem most a gyönyörű kastélyt, s elképzeltem milyen élet lehetett a XIX század elején, közepén arrafelé.
Az ajtó nyitva volt. Éppen a következő kiállítás anyagát rendezték. Csak egy pillantást vethettem rá. Biztosan visszamegyünk.
1800-ban, amikor Vörösmartyt várta Csáthy Anna, Beethoven a közelben járt. Martonvásáron. Aztán pár évvel később megint. Az akkor 6 éves Vörösmarty pár kilométerrel odébb, mit csinálhatott éppen?
Már ez a két név is elég ahhoz, hogy a kápolnásnyéki Halász-kastély, szellemi olvasztótégellyé váljon. Ahogy a programjait elnézem, nem is lustálkodnak a szervezők. Lelki szemeim, füleim szinte látják, hallják a kamarakoncerteket, dalesteket, irodalmi esteket, beszélgetéseket, kiállításokat, nyári szabadtéri előadásokat, kamaraoperát, színdarabot. Egy szó, mint száz, le a kalappal!

Ilyesmivel kellene foglalkozni, ha eljön az ideje a visszavonulásnak. Minden nap koncertre, színházba, kiállításra, irodalmi estere, beszélgetésekre járni, tiszta fényű gyönyörű bort inni, olvasni, avart söpörni, tanítani akit érdemes, megint olvasni s drukkolni az utánunk jövőknek, hogy mindebből maradjon valami nekik is, ha majd ingyen használhatják a BKV járatait.
Marad? Azon leszek!

Október 10.

Október 10.

Ma röpültünk a próbán! Nagyon jó volt! Amikor a sok kis pacából egyszerre összeáll a kép. Itt-ott még színezni kell, de összeáll és úgy is marad. Nem álltunk meg, mértük az időket, ha döccentünk mindenki felvette a szálat.
Furcsa, de a francia impresszionisták jutnak eszembe, a pointillista Seurat és Signac. Pontok, pöttyök, nincs legato a képen, mégis van. Olyan, mintha a zenében egy hosszú dallam, hosszú hangja ezer és ezer apró rövid hangból állana egymás mellett sűrűn, olyan sűrűn, hogy már egyként halljuk. Mint a balalajkán játszó muzsikus, amikor nagyon gyorsan pengeti a húrt, s a sok villámgyors pengetés dallammá áll össze. Emlékszem a balalajkásra, amikor a ’960-as évek elején, a hazánkban állomásozó, Szovjet Déli Hadseregcsoport Művészegyüttesének műsorát néztük a kőbányai kultúrházban. Olyan gyorsan pengetett, hogy szinte nem is láttam a kezét.

Ha közelről nézem a pöttyöket, szétesnek, széttartanak. Ha távolról, akkor zseniális képet kapunk. Olyan, mintha egy szinte végtelen, folyondárszerű dallamot, mint Bachnál, vagy Brahmsnál hallunk sokszor, nem egyben próbálunk hallani, érteni, törekvéseit, mozgását érezni, hanem taktusonként, hangokként. Úgy nem érezhető, értelmezhető, mert minden fordulatában megbotlunk. Ha az egészet egyben érezzük, akkor emel hátára a zene, mert a buktatókból útjelző lesz. Akkor tudunk röpülni vele, mint a mesebeli legkisebb királyfi a paripa hátán.

Sok szenzációs gesztus, hangszín, mozdulat, inger és érzelem volt az arcokon, a tekintetekben. Mind, megannyi kis pont. Mindenki „teljes erőből” próbált, összefogta a mondatait, még ha olykor a példányba pillantott is. Amikor a szándékok összeadódnak. A sok kis pont és pendítés. Minden, valahol a zenében találkozik. Mint ahogy a Márió és a varázsló is értelmezhető zenei formák, zenei írásjelek szerint, a zenében olyan írásjelek vannak, mint a beszélt nyelvben. Ha jól használjuk ezeket, akkor lesz érthető és szép a beszéd. Pont, felkiáltójel, kérdőjel, kettőspont, gondolatjel, vessző, mind értelmezhető harmóniákban, dinamikai és előadói utasításokban, dallamok törekvéseiben, modulációkban, visszatérő szerkezetekben. Még szünetet sem, vagy csak alig tartottunk. A szünet is része a zenének. Része a próbának. Elröpült a három óra.

Nem gereblyéztem össze az avart. Hagyom még a füvön. Csörög, ha rálépek, vagy lesöpröm tenyeremmel a padról. Szinte hallom, meg tudnám mondani milyen hangon csörög. Akár az öt vonalba is le tudnám írni, violin kulcsot is tehetnék elé. Sőt olykor úgy érzem előjegyzést is.

Október 9.

Október 9.

Az egyik legnehezebb nap. Már nem is tudom milyen régen volt hasonló. Mintha nyúlós ragadós anyagban derékig kellet volna gázolnom egész nap. A mondatok elmentek mellettem, az enyémek sem találtak célba. Valahogy, mintha az egész nap, elbeszélt volna mellettem, én meg a nap mellett.

Kezdődött a reggeli csúcsforgalommal. Be Nagykovácsiból a Hidegkúti úton, ahová csatlakozik minden autó, amely Solymárról, Budapestre jön. Aztán az egész áradat átpréseli magát egy sávon a Vadaskerti útnál, nem sokkal később a Budagyöngyénél csatlakoznak a Budakesziről igyekvők, a Széll Kálmán térnél elhatározom, hogy veszek egy helikoptert, mert kerülni már csak fölfelé lehet. Nem aludtam eleget, nyűgös vagyok. Megcsörren a telefonom. Valami szörnyű ostobasággal zaklat valaki, sem az ügyhöz se hozzá semmi közöm. Miközben mondja a sok ostobaságot, elkezdek gondolkodni, honnan ismerem. A neve, mintha….de nem. Szigorúan tegez, talán mégis emlékeznem kellene? Megpróbálom leállítani, – mert ugye csúcsforgalom, meg egyébként is….de nem veszi a lapot, folytatja. Közben még én érzem magam rosszul, mert hátha rájön, hogy nem tudom kicsoda ő, s a végén még megsértődik, pedig ezt nem akarom. Hosszú percek után kiderül, hogy semmi mást nem akart, mint egyszerűen csak elmondani, hogy a ………..milyen hülye és tehetségtelen, bezzeg ő….! Itt átvillan bennem, hogy talán mindjárt saját magát ajánlja valamire, s már kezdeném összeszedni a gondolataimat, mi a fenét mondjak neki? Mire érkezik a megnyugtató fordulat: jó, ne haragudj, csak ennyit akartam elmondani, hogy tudd, itt, meg ott milyen nagy bajok vannak, pedig én…..na mindegy, majd hívlak néha,….és befejezi….szia!

Kár, hogy nincsen nálam a vérnyomásmérőm. Gyakorló hipochonder lévén állandóan mérem, s amikor este 11-kor 125/75-öt mérek, 76-os pulzus mellett, akkor megnyugszom. Ha most itt lenne a mérő, talán nem is merném használni. Van még negyed órám a próba előtt, bemegyek egy kedves, tiszta kávéházba, nincs előttem senki. A fiatal hölgy a pult mögött tesz-vesz. Várok 4-5 percet. Semmi. Nem vesz észre, bár természetesen köszöntem, amikor beléptem, viszonzást nem kaptam. (vagy talán süketülök az ostoba telefon közben felszökő vérnyomásom miatt?)
Éppen megfordul, amikor a hátam mögött egy másik csinos fiatal hölgy feltépi az ajtót, a pultos kedvesen beszélgetni kezd vele. Udvariasan hallgatom, majd elhangzik az ajtót feltépő szájából: jajj, milyen szép ez a sütemény, mennyibe kerül? Adok kóstolót biztosan ízleni fog – és mondja az árat, miközben zacskóba csomagol néhány süteményt. A vevő, már fizetni készül.
Megigézve álltam, majd erőt véve magamon – szükségem volt erőgyűjtésre, mert féltem, nehogy zaklatásnak vegyék – a lehető legudvariasabban megkérdeztem.
Bocsánat hölgyeim, de nem zavarja önöket, hogy öt perce itt várok, mert, hogy kávét rendelnék, meg egy kiflit.
Jaj, nem tudtam, hogy maga is vásárolni akar – így a vevő.
Ezen kissé elgondolkodom, s próbálom megfejteni, hogyan létezik, hogy nem tudta? Hiszen nem a villamosmegállóban vártam, hanem a pultnál álltam egyedül és vártam, hogy a pultos hölgy, szemének sugarát rám vesse.

Hát, igen.
Aztán még én fűzöm hozzá, hogy sajnálom, de nem akartam megbántani önöket, s egész életemben minden tiszteletem a hölgyeké volt, van és lesz… – vagy talán ez is már zaklatás- fut át az agyamon – de mégis. S ha azt mondja nekem, hogy siet, én rögtön hátra lépek, s öné az azonnali vásárlás lehetősége, szóval legalább valami….
Természetesen abbahagytam, hiszen nem érdemelt talán ennyit sem az ügy.
A fiatal vevő megszakította a vásárlás folyamatát a fizetés előtt, a pultos megcsinálta a kávémat, tányérra tette a kiflit, majd fizettem, s még én éreztem magam rosszul, hátha nem voltam elég udvarias. Talán hagynom kellett volna, hogy átnézzenek rajtam, s türelemmel kivárni, amíg feltűnik, hogy vásárolnék.
Vagy be kellet volna mutatkoznom imigyen: kezeit csókolom kedves kisasszony, engedje meg hogy bemutatkozzam, s egyben kifejezzem örömömet, hogy üzletébe léphettem – én vagyok a vásárló.

A kávé finom volt a kifli meleg. A hely tiszta és ízléses. Holnap is betérek. Hátha észrevesz. Ja……a telefonom ki volt hangosítva, amikor a nem tudom kivel beszéltem.

ps. Dénes nap van.

Szolj hozzá Te is!

Aktuális programok a SPIRIT Központban

2019 január

hét ked sze csü pén szo vas
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
  • Stresszoldó Légzésműhely
11
12
13
  • Kezdő Astanga Jóga Tóth Anasztáziával
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
  • Kapcsolódás a Szívtérben Zlatzky Annával
25
  • Kezdő Astanga Jóga Tóth Anasztáziával
26
  • Női erőd felfedezése Erős Anitával
27
  • Kezdő Astanga Jóga Tóth Anasztáziával
28
29
30
31
  • Kapcsolódás a Szívtérben Zlatzky Annával

LikeBox

Facebook By Weblizar Powered By Weblizar