Végre ömlik az eső. Két napig biztosan nem kell locsolni. Egy nap itthon. Kicsit lustálkodós, semmittevős, kicsit tanulós nap. Van egy pillanat a nyugalmas órák után, amikor hirtelen megelégelem a nyugalmat és ideges leszek, mert nem valami hasznos dologgal foglalkozom, hanem csak hagyom, hogy az idő múljon. Azzal nyugtatom magam, hogy pihenés, lustálkodás is hasznos, hiszen erőt kell gyűjteni az előttem álló napokhoz. Ebben megnyugodva visszadőlök a heverőre, kezembe veszek egy könyvet, olvasni kezdek, de kisvártatva arra ébredek, hogy alszom. No, vissza gyorsan a könyvhöz. Az oldal alján járok, amikor mintha látnám magam előtt, amit olvasok, távolról horkolást hallok. Ja, persze Golyó komoly buzgalommal, és határozott hangerővel szokott így – gondolom, de akkor mintha mellbevágott volna valami. A könyv. Lehet, hogy én horkoltam? Csuti szerint igen, mégpedig áthatóan.  Aztán végre itt az este. Harmatos a pohár a jéghideg habzóbortól. Kerek kovácsoltvas asztal, hasonló paddal a kert végében, a harmatos pohár mellett apró falatkák. A kis kerti szentély automata fényei kigyúlnak, Petrás Mária gyönyörű kerámiájára hullik a fény. A cseresznyefa alól, a padon ülve jól látszik a kert másik szélén, ahogy Mária ruhájának fodrain megcsillan a festett aranyveret, Mária arca gyermeki, karján a kis Jézussal kissé oldalra néz, pontosan az oltár alatt még mindig illatozó levendulabokrokra.  Ülünk és nézzük, megköszönöm a nyugalmas napot, a pihenést, s – talán illetlenségnek tűnhet, így habzóborral együtt – ezt a testi, lelki építő estét, ezt a nemes és szolid „hedonizmust”.

Kezdődhet a holnap Baján. Jó volt egy napra hazajönni.

Szolj hozzá Te is!