Az elkerülhetetlen vagdalkozások nélkül szinte lehetetlen fontos, vagy ha nem is fontos, de közérdeklődésre számot tartó hírt véleményezni. Igen, vannak hírek, melyek számot tartanak a érdeklődésére. Hogy fontosak-e azt mindenki maga döntheti el. Megjelent egy nyílt levél melyet mélységesen szeretett, tisztelt karmester kollégám, barátom írt egy szerző és egy műfaj védelmében. Kétlem, hogy ennek a zseniális szerzőnek és a műfajnak védelemre volna szüksége. Annál inkább annak  a generációnak , amely generáció egy zseniális szerző – bármilyen elcsépelt is a szó – örökérvényű művét, az eredetitől akár a legkisebb mértékben is átalakítva, vagy eltorzítva akar a műfajnak közönséget nevelni. (ha egyáltalán ez volt a célja a produkciónak) Jó néhány éve már annak, hogy az egyik TV csatorna vendégeként véleményemet kérdezték az előző riportalany produkciójáról. Ez egy Puccini opera legnépszerűbb, legismertebb rövidke áriájának, pop-rock átirata, – kicsit tudálékosabb, vagy intelligensebbnek látszó kifejezéssel újra gondolása – volt, azzal a céllal, hogy a gyerekekkel, vagy fiatal felnőttekkel, akik eddig csak könnyűzenével, pop, rock, vagy egyéb a szórakoztatóipar műfajához tartozó zenével találkoztak, megkedveltessék az operát. A produkció szinte elviselhetetlen volt. Biztos vagyok abban, hogy az opera, vagy a komoly zene megkedveltetésének módja nem ez.

E karmester kollégám levelére írt válaszok egyike nehezményezi, hogy a nyílt levél úgy született, hogy annak szerzője nem látta a produkciót.

„De nem mindegy, Ön egyáltalán találkozott-e a művel, vagy a csak a címe alapján vont le messzemenő következtetéseket. Mert az Ön elmondása alapján egy – amúgy meglehetősen pozitív – kritika alapján mondta el a véleményét.” – így a szerző viszontválasza.

Szerintem ez a mondat önmagában sértő. Azt várja el ugyanis, hogy saját, közel öt évtizedes szakmai súlya és tudása ellenére ne mondjon véleményt a nyílt levél szerzője. Meg vagyok győződve arról, hogy az ő zeneisége, karmesteri nagysága, szakmai múltja alapján igenis mondhat vélemény akkor is, ha a produkciót nem látta. Mert azokat a műfajokat, – „ebben a koncepcióban minden típusú zenének volt helye. Richard Strausstól a balkáni zenén át Prokofjev groteszk zenei világán keresztül a jazzen át, igen, a rockig” – amivel ezt az előadást fűszerezték s ezzel eltértek az eredetitől, viszont biztosan ismeri, hiszen ha már R. Strausst és Prokofjevet említette azokat a nyílt levél szerzője sok alkalommal vezényelte, a rock pedig ömlik ránk szinte éjjel-nappal, tehát lehetetlen, hogy ne ismerné. A nyílt levél szerzője azt nehezményezte, hogy egy zseniális zeneszerző művét más formában adták elő, mint az megszületett. Így tehát teljesen mindegy, hogy a nyílt levél szerzője látta e az előadást, találkozott-e az újra gondolt, „Prokofjevesített” „R. Straussosított”, balkáni zenésített, „jazzesített” „rockosított” művel.

Kérem, nézzék meg, az általam már többször említett Mario Vargas Llosa Nobel-díjas író, Látványcivilizáció című könyvének borítóját. Ott valami hasonlót láthatnak. Elolvasni sem árt.

Szolj hozzá Te is!