Délután 3-kor verőfény és kánikula. A templom parkolója zsúfolásig autókkal. Bent megszólalt Mozart Figaró házasságának nyitánya. A fiút, tüneményes másfél éves unokahúga vezette egészen az oltárig. A lányt egy idősebb úr, aki gondolom az édesapja volt. Mintha valaki megrendezte volna, pontosan a nyitány végére foglalta el helyét a fiú és a lány, az oltártól jobbra. Elnéztem a két fiatalt, amint szorosan egymás mellett ültek. A lány hosszú hófehérben, gyönyörű csokorral a kezében, a fiú szmokingban. Fogták egymás kezét. Megesett, hogy a fiú lassan a zsebébe nyúlt, fehér zsebkendőt húzott elő, a lány kezébe csúsztatta, ő pedig – vigyázva, hogy sminkjét, ne kenje szét az arcán – felitatta könnyeit. Hosszan és amennyire a helyzet megkívánta fegyelmezetten ültek és hallgatták végig a beszédeket, a felhangzó zenéket, a szertartás minden pillanatát.

„Ábrahám a szolgáját küldte el Háránba, hogy fiának, Izsáknak feleséget találjon. A szolga imában kérte Jehovától, hogy az legyen Izsák felesége, aki neki az idegennek és a tevéjének inni ad. S mivel a tevék rengeteget isznak, Rebeka csak húzta a vizet a kútból s megitatta a szolgát és a tevéjét.”

A lelkipásztor ezt a részt idézte s hosszan és szépen beszélt a két fiatalhoz.                                                                               E bibliai történet a mai szokásoktól különbözik. Nincs benne szó udvarlásról. A szolga, Rebekát annak alapján választja ki, hogy tesz-e valamit érte anélkül, hogy ellenszolgáltatást kérne.

Aztán, a két fiatal, miután fogadalmaikat kéz, a kézben elmondták, egymással szemben letérdeltek, a lelkipásztor a fejükre tette a kezét, s Isten színe előtt egybekeltek. Szép, vidám, mégis komoly esemény volt ez. Aztán a templom ajtajában, a férj és feleség boldog arccal fogadta az öleléseket, kézfogásokat, gratulációkat. Megjelölt napjai vannak sorsunknak. Fontos dolgokból, az elsők. Születés, szerelem, esküvő, gyermekáldás – ebből nem csak az első megjelölt, de mindahány – iskola, unokák, nagy változtatások, változások, így az elmúlás is.

Mire hazaértünk, az ég beborult, s végre zuhogni kezdett az eső. A kert, mintha hatalmasat sóhajtott volna. Fű, fa, s minden virág felemelte a fejét. A két fiatalnak büszke, szép, és boldog jövőt kívánok, hogy emelt fővel éljék végig a következő hetven évet. S bár a kertnek, fűnek, fának, virágoknak üdítő volt a szürke felhő hozta eső, nekik legyen felhőtlen a jövő. Vagy ha lesz is felhő, fátyolfelhő legyen, az gyorsan oszlik, s ha van is olykor, hűsít.

Szolj hozzá Te is!