Elmaradtam kicsit az írással. Ilyenkor megpróbálom behozni a lemaradást, mint valamikor gyermekkoromban a tennivalók elhanyagolása után. Akkor a szülői szó lódított tovább, meg az attól való félelem, hogy az ellenőrző könyvembe bejegyez a tanító, valamilyen nem túl kedves számot, vagy mondatot. Az ilyesfajta igyekezetet magammal hoztam a gyermekkorból a felnőttkorba, s már biztosan nem szabadulok tőle a hátralévő években sem. Hullámzó és állandó nyugtalansággal jár ez az igyekezet. Próbáltam olykor felvont vállal fittyet hányni ennek, de a vállam úgy maradt, s kiderült, hogy ez válltartás inkább az elmulasztott tennivaló miatt érzett feszültség terméke, mintsem közöny. Pár nap még és – mint a galoppon a ló előtt kicsapódó ajtó után, a rohanni való ezer méterek – úgy sorakoznak előttem a nyugtalan hetek, hónapok, két bemutatóval, próbák szinte végtelen sorával és tanítással. Tudom, hogy aztán minden úgy alakul majd, mint az előadások előtt érzett feszültség, mely a színpadra lépés után öt perccel elillan, s marad az öröm.

Az őszi indulások előtt erőt és erősödő meggyőződést adnak a könyvek. Erre a megerősödésre az elmúlt években – látva, hallva az iparszerű szórakoztatás térnyerését – egyre inkább szükségem van. A napokban jelent meg velem egy hosszú interjú, melyben határozott intoleranciáról teszek bizonyságot a fent említett iparral kapcsolatban. Lélekben már készülök a bizonyosan érkező támadások figyelmen kívül hagyására.

És íme, a megerősítés, napjaink zseniális zeneszerző-filozófusának, gondolkodójának Dukay Barnabásnak mondataiban.

„Kérdés:
Hallottalak már úgy zongorázni, amikor, mintha elfelejtetted volna szomorúzenészségedet. (közbevetés tőlem: a könnyűzenészek hívnak minket, komolyzenészeket szomorúzenésznek.)

S ekkor úgy tűnt, ha te filmzenéket, slágereket írnál, vagy beállnál a rock világába, nagyon jól csinálnád, s talán komoly sikereket is érhetnél el. Soha nem foglalkoztatott ez a lehetőség?

Dukay:
Nem, mert nem érdekel. Kevés elem van benne, amit el kell rendezni. Akármilyen külsőségek veszik körül, a mezsgyéje nagyon szűk, legalábbis nekem úgy tűnik.

Kérdés:
Nemrégiben Eötvös Pétertől ugyanezt hallottam, amit tőled most, mármint, hogy a hangverseny, mint zenehallgatási alkalom előbb, vagy utóbb meg fog szűnni. De szerinte a rockzenére ez nem lesz érvényes, mert az mindig meg tud újulni – műfajként és társadalmi jelenségként egyaránt.

Dukay:
Én nem hiszek abban, hogy a pop – vagy rockzene még sokáig meg tudna újulni. Amit én ezen a címen hallok, az nem a megújulásról szól. Az a folyamat, ami a múlt század végétől idáig vezetett, mást jelez. Egyre gyorsabb lett a tempó egyre gyorsabbak és intenzívebbek a történések impulzusai, nyilván egy bizonyos ponton el fognak oda jutni – ha logikusak (persze nem azok), hogy megszólal majd egy fehér zúgásnak nevezhető elektronikus trükk. Utána meg különböző dialektusok keletkezhetnek. Ennyi az egész. Ez nem megújulás, hanem a meglévő kódok összekeverése. Hosszú idő óta nincs mögötte valódi új idea. Iparág, méghozzá jól jövedelmező.”

Hát igen! Lehet, hogy Mario Vargas Llosának igaza van? Szerintem nem lehet, hanem biztosan igaza van.

Szolj hozzá Te is!