Szörnyű nap. Reggeltől estig kóválygok. Már nagyon várom az Apfelstrudel und Uhudler illatú Loipersdorfot. Tanulok keveset, összefirkálom mindenféle ötletekkel a rendezői példányomat, egy óra múlva rájövök, hogy a fele marhaság. Már éppen radírozni készülök, amikor eszembe jut, hogy az ősi, első reakciók általában jók. Ezt tanultam Pernye Andrástól a Zeneakadémián, sőt pár napja a Mario megbeszélésen, amikor új zenét kínáltam fel, Gábor azt mondta, szerinte jobb az elsőnek ajánlott darab. Meghallgattuk megint, s lám igaz. Az első ötlet jobb volt. Ilyenkor általában leteszem a ceruzát, főzök egy kávét, kimegyek a teraszra, s egy órára elengedek mindent. Bosszankodom egy kicsit a házatlan csigák miatt. Többféle véresen gyilkos módszert eszelek ki, hogyan pusztíthatnám el őket, majd eltemetem a mai rigótetemet. Én nem értem a rigókat. Ez már a harmadik egy hónap leforgása alatt. Kihívóan közel engedik magukhoz az embert. Soha nem bántanám őket. Ezt biztosan tudják, mert ha meglátnak, félrefordított fejjel, enyhén szemtelenül néznek velem rigószemet, majd hátat fordítva odébb sétálnak. A galamb sokkal óvatosabb. Azt hiszem a nyest a gyilkos. Gyönyörű állat. Az előző házunk padlására beköltözött nyest úr pereputtyával együtt. Éjszaka aztán, mintha egy dragonyos ezred menetelt volna a fejünk fölött. Szóval, biztosan ő az elkövető. Ha a rigó egy kicsit is figyelmetlen, vagy túl bátor, a nyest pedig jól rejtőzködik és cserkel, akkor szegény madárnak nincsen esélye. Aztán töröm a fejem, honnan lehetne jó sok hamut szerezni. Ez ugyanis hatásos szer a házatlan csiga ellen, mert nem tud lekúszni a hamuról, s szegény ott végzi be. A hamu tetején. A kávét tetézem egy deci proseccoval, aztán megnézem, még midig marhaság-e, amit írtam. Tulajdonképpen nem marhaság. Egy deci prosecco nem lehetett ilyen hatással a véleményemre. Ennél jóval edzettebb vagyok. Sőt, talán inkább tisztábban látok tőle. Elkezdem tovább róni a sorokat. Összeállt a fejemben az egész. Tisztán érzem, sőt tudom az irányt. Mit szeretnék, mi a fontos, mi a ráaggatott hagyomány, amit lekapargatnék róla, hogy a lényeg erősebb és kihívóbb legyen, s hogyan, mikor, hová és mennyi zenét illesztenék a játékba. Izgalmas munka.

Este beállítanak a barátaim. Egyiküknek születésnapja van. Beszélgetek, de sokszor hol Mario, hol Cipolla, olykor Angiolieri és neje kopogtat valahol a homloklebenyem mögött. Nézem az ünneplőket, s megpróbálom eldönteni melyikük Mario, ki lenne a varázsló, és az Angiolieri házaspár. Sőt, mintha Eleonora Duse is feltűnne. Aztán a teljes szereposztás hangosan egymás szavába vágva, sőt, keresztbe beszélve ünnepel. Ez kifáraszt kissé. Biztosan szakmai ártalom, hogy nem tudok beszélni, ha velem egy időben hárman egyszerre beszélnek még. Talán túlságosan megszoktam az elmúlt évtizedekben, hogy a színpadra, ha kiálltam, akkor más nem beszélt, legfeljebb a partnerem, de az is inkább énekelt. Önzőnek és nagyképűnek gondolhatnak így sokan. Sajnos belefárad, fülem, fejem a hangos és folyamatos zsongásba. Mindegy, szeretem őket, szóval csak mulassanak. Az Apfelstrudel és Uhudler Illatával az orromban zuhanok az ágyba.

Szolj hozzá Te is!