Csodálatos nyugalom, könnyen elviselhető meleg napsütés, abból a nagyon kora őszi, késő nyári fajtából. Ilyenkor mindig felötlik bennem, hogy milyen lenne, ha változtatnék. Eladnánk mindenünket, s kivonnánk magunkat az évtizedek óta megszokott menetrendből, mint oly sokan megtették. Messze mindentől, közelebb a földhöz, szélhez, hóhoz, esőhöz, növényhez, állathoz, izmok fáradtságához, és a még el nem olvasott könyvekhez, meg nem hallgatott zenékhez, s üres papírlapokhoz. Néha úgy érezem, hogy lehet még menni ezen az úton, hiszen imádok ebben részt venni, jelen lenni a napi zajlásban, amit néha inkább fegyverforgatásnak érzek. Mégis felmerül bennem, hogy ha mindez a fenntartásra s egy bizonyos nyugalmas mederben való hajózásra elég, – mely szerez ugyan örömöket nem csak nekem, de biztos vagyok abban, hogy a velem evezőknek s talán a közönségnek is – de zúgókon, vízeséseken és mély sodrásokon küzdeni lehetőségem nincs, akkor mi végre mindez? Pedig, mint minden rendes kos teljes szívemből a zúgókra vízesésekre és mély sodorra vágyom. Igen, a munka öröméért, az esti előadások szép perceiért, a kollégáim mosolyáért, s azért a kevésért, amit megmutatni tudok, azért csinálom, s ha végül csak öt perc maradna erre egy évben, akkor is. Ha földrengés döntené romba a színházat, akkor a romokon is, egyedül is, hallgatók, nézők nélkül is. Mégis megyek tovább annyiból és azokkal az emberekkel, akik vállalják velem a nyugodt medret. Tudom ugyanakkor, hogy számukra talán nem annyira nyugodt ez a meder, hiszen próbáról, előadásra és másik próbára rohannak, mert nem tudnak színház nélkül élni. Mint ahogyan én sem. Boldogok, ha hívja őket az ügyelő, még akkor is, ha nyelvük a köldökükig lóg. Megtartani, ami fontos, ami igaz és mély művészet, valós öröm, izgató feszültség és fenséges megnyugvás, kihívó és elgondolkodtató kétség, s viharos éjszakai, izzadt felriadásokkal tarkított út a bizonyosságig, izgalmas próbákon, okos vitákon, hogy a színpad minden este oltárrá váljon. Az egész színház ezért dolgozik Pécsett. Elnézem az arcokat a büfében, a művészbejárónál a próba szünetében dohányzó rendező ölében a szövegkönyvet, hallgatom a beszélgetéseket, s egyszerre világossá válik, hogy valójában nincs is szünet, hiszen a darabról beszélgetnek. Otthon is a darabról álmodnak, és jegyzik fel gondolataikat. Velük biztosan tudnék zúgókon hajózni. Elégedetlenség ez, vagy hiperaktivitás? Nem tudom. Elégedetlen biztosan nem vagyok, hiszen rengeteg öröm ért az elmúlt évtizedekben, s ha holnaptól valamilyen tragédia folytán soha nem tehetném a lábam színházba, nem rendezhetnék, nem vezethetném a színház egy részét, nem taníthatnék, akkor is kerek lenne mögöttem a negyvenöt év. Mégis vesztesnek érzem magam, ellaposodni érzem a negyvenöt évet, ha valamit nem tehetek úgy, ahogyan a legjobbnak gondolom. Még akkor is, ha sem én, sem más nem hibázott, nem mulasztott el semmit, és csak a mozgástér szab határokat. Elnézem a nyílt szabad tereken gördeszkázó fiatalokat, nagyokat ugranak, és veszélyes kunsztokat mutatnak be. Elesnek néha, de azonnal felpattannak, s még gyorsabban száguldanak tovább s ugranak még magasabbra. Úgy látszik, mintha csak önmaguk kedvéért tennék, de olykor ki-kipislognak, figyelik a nézőket, az elismerő arcokat, mosolyokat. Mert nem csak önmagukért teszik, és olyan magasra ugranak, és olyan gyorsan száguldanak, ahogy csak bírnak. Mert övék a tér. Könyökükön, térdükön, védőburok, fejükön sisak, s már szinte el is tűntek a sarkon.

Szolj hozzá Te is!