Nehéz elszakadni a Varázsfuvolától és Mozarttól. Nem mintha elszakadni akarnék tőle. Sőt biztos vagyok abban, hogy aki csak egy pillanatra is hagyta, hogy megérintse soha nem akar szabadulni. „Mondják, hogy Orpheusz dalaira a halak kidugták fejüket a vízből, mert a dal az emberi és állati világ között is összhangot teremt. Az emberek között az egyetemes testvériséget valósítja meg, az elemek között az örök rendet, az emberi lélekben a tiszta és szép életet” (Hamvas Béla: Művészeti írások)

Shakespeare ezt írja A velencei kalmárban:

„Figyeld csak meg a vad és laza nyájat,
Vagy betöretlen csikók fajzatát,
Amint bolondul szökellnek, nyihognak,
Mert vérük heve ezt kívánja meg;
De ha meghallják a trombita hangját,
Vagy bármely zene éri fülüket,
Látod, hogy némán állnak s vad szemük
Szelíd fénybe fordul a zene édes hatalmától.
Mondják, így mozgatott meg
Orpheus fákat, köveket, folyókat:
Mert minden kemény és konok dühöt
A zene megszelídít egy időre.
Az ember, aki legbelül zenétlen,
S nem hat rá édes hangok egyezése,
Az kész az árulásra, taktikára,
S szelleme tompa, mint az éjszaka
S érzelme komor, mint az Erebus
Meg ne bízz benne. Hallgass a zenére.”

Különösen az utolsó hat sor méltó arra, hogy elgondolkodjunk rajta, így a XXI-ik század elején. Aztán olvassuk el nemzetközi rangú agykutatók véleményét a komolyzene és általában a művészetek gyakorlása közben, ezeknek az agyra gyakorolt hatásáról. Már a görög mitológia énekese, Shakespeare, és korunk agykutatói is tudták? Akkor miért nem szövi át minden gyermek életét és napjait az elme és emberségfényező komolyzene és általában a művészet? Talán igaza van Vargas Llosának, amikor elfojthatatlan játék és szórakozáskultuszunkról és azokhoz kapcsolódó felelőtlenségünkről ír, meg arról, hogy „a múlt kultúrája és a mai szórakozás közt az a különbség, hogy az előbbi esetében az alkotások igyekeztek túllépni a jelenen, tovább élni, fennmaradni a jövő nemzedékeiben, az utóbbiban pedig azonnali fogyasztásra és eltűnésre készülnek, akár a piskóta, vagy a popcorn. Tolsztoj és Thomas Mann, Joyce és Faulkner még olyan könyveket írtak, melyeknek az volt a céljuk, hogy legyőzzék a halált, túléljék a szerzőt és az eljövendő századokban is vonzzák és gyönyörködtessék olvasóikat. A brazil telenovellák a hollywoodi filmek, a Shakira koncertek csupán addig akarnak létezni, míg tart az előadás, utána eltűnnek, hogy átadják helyüket, más, hasonlóan sikeres, mulandó produkciónak. A kultúra szórakozás, és ami nem szórakoztató, nem kultúra.”

A híres francia zongorista, az elitista komolyzene elleni tiltakozásul zongoráját, egy helikopterről egy tóba dobatta. Mondván, hogy ő nem akar annak az 1 %-nak rabja lenni, akik komolyzenét hallgatnak. Helyette idősek otthonába és iskolákba jár zongorázni. Hát, itt tartunk. Most már csak azt kellene eldöntenünk, vajon ma mit jelent a zene, s az édes hangok egyezése? Úgy érzem előbb, vagy utóbb határokat kell kijelölni, ha azt akarjuk, hogy a szemek szelíd fénybe forduljanak a zene édes hatalmától. A könnyűzenészek azt mondják ránk komolyzenével foglalkozókra, hogy mi szomorúzenészek vagyunk. Sajnos van is okunk szomorúnak lenni.

Szolj hozzá Te is!