Próba a Spiritben.  Az első olyan, amikor már nem csak olvassuk a szöveget. Azzal bátorítom magam, hogy talán eléggé felkészültem Marioból, meg a varázslóból. Olvastam hozzá, tőle, róla sokat, véleményeket, levelezésekben leírt privát gondolatokat a darabról és szerzőről, ami persze segített, de meg is zavart olykor. A példányom tele bejegyzésekkel, meg hátha ragadt is rám valami a színházakban töltött több mint négy évtized alatt – gondolom, – s ez nyújt némi önbizalmat. Eddig, mint néző jártam a Spiritbe, ami mégiscsak más minőség, a színházat élvező, előadásokat, művészeket szerető „szakmabeli” státusa, aki kap valamit a színháztól, a produkciótól, a művészektől. Most ehhez társul valami felelősség és ezzel járó izgalom is, hiszen most adnom kell valamit, s bár adni is öröm, sőt, mondják, nagyobb öröm, mint kapni talán éppen ezért van bennem valami bizsergető, doppingoló feszültség ezen az első alkalmon.

Hosszan beszélgetünk kezdés előtt mindenféle dolgokról, Gábor, János, Ottília, Laci és én, aztán szinte észrevétlenül elkezdjük. Példányok a kézben, mondatok, hangszínek, hangsúlyok, reagálások, szituációk, figurák, próbálkozások, így, vagy úgy, szavak ízlelgetése, helyek keresése. Megállunk, újra veszünk egy rövid párbeszédet, tovább megyünk, egyszerre felkiáltok, nagyon jó! – mert megcsillant valami. Úgy múlik el két óra, mint két perc.

Este itthon, egy pohár Uhudler mellett ömlik belőlem a szó. A mikor egy ismerős vidék felé tartasz, de más úton. Amikor látod hová szeretnél eljutni, de sejlik benned egy másik ösvény is, amiről tudtál, de arra még nem mentél. Jelzések azon is vannak, de más fajták, mint amelyek eddig irányítottak. Eddigi útjelzőim, a hangok, modulációk, ritmusok, jellemfestő dallamok, előjegyzések, feloldójelek, zenei formák és azok változásai, koronák, generál szünetek, zeneszerzői utasítások, és természetesen a szöveg, ami az útjelzőket kitűzte, a szöveg, ami a zeneszerzőt ihlette – ezek vezettek. S persze, az a törvényszerű határozottság, amit a zene folyamata, egy dallam, egy moduláció menete, hossza, és iránya, végső soron az egész opera, mint zenemű – egy zseniális műből született librettó és zeneszerző, esetében – a szöveg és zene tökéletes harmóniája és egysége esetén követel.

Ma egy másik ösvényen tettem pár lépést. Most „csak” a szöveg, a színész, az indulat, a tehetség, a szituáció, az ív a darab első és utolsó szava között, a szavak ereje, s az a személyiség mellyé a színész a szavak által válik, – ez vezet.

Már az is izgalmas volt, amikor először nyitottam ki a szövegkönyvet. Aztán még izgalmasabb, amikor elkezdtem beleírni a gondolataimat, – mit, hogyan szeretnék majd, vagy belerajzoltam a színpadképet, szövegbe jegyeztem a szerintem érvényes hangsúlyokat. No de a legnagyobb, legfelemelőbb, majd október 18-án. Addig – ha lesz merszem – néha majd írok a próbákról.

Szolj hozzá Te is!