Pécs. Megint az autópályán. Minden kilométertáblát, lehajtót, hidat, épületet, benzinkutat, fát s néha úgy érzem, minden fűszálat ismerek már. Veszélyes az autópálya. Megtanultam, hogy ne ebéd után vágjak neki az utazásnak, mert olyankor rám telepszik az álmosság. Holnap Város Napja a színházban. Délután próbálunk. A műsort négyen vezetjük majd, Vlasits Barbara, Illés Alexa, Rázga Miki és én. Minden a helyére kerül, végig megyünk a műsoron, eldöntjük, ki, mikor, mit mond. A hölgyeké a nehezebb feladat, mert ők felváltva mondják a hosszú laudációkat, mi csak a műsorszámokat konferáljuk. Fények, vetítések, zenék, minden a helyén. A Város Napján elismeréseket, kitüntetéseket vesznek át azok, akik sokat és jót tettek a városért, tudósok, tanárok, művészek, sportolók, és különböző szakmák kiválóságai, s mivel ez a Város Napja a 650 éves Pécsi Tudományegyetem tanévnyitója is egyben, egyetemi tanári kinevezést is sokan kapnak. Hallgatom a laudációkat és elképesztő életpályák, sorsok, nyílnak meg pár percre. Töredékei az évtizedek valós eredményeinek. Természetesen nem foglalható össze egy gazdag élet, pár mondatban. Inkább csak főhajtás ez.

Az én főhajtásom az előtt az operatársulat előtt, melyet 2011-óta vezetek, s magyarázat is egyben, arra, hogy miért szeretem Pécset, a pécsi színházat és miért szeretem már az autópályát is, ami Pécsre visz. Ez megosztottam már velük, de az „én” társulatom méltó arra, hogy sokan olvassák.

Íme:

„Bizonyára sokan emlékeznek közületek – főleg akik a múlt század 60-as, 70-es éveiben voltak gyerekek – arra, hogy a trafikokban kapható volt egy fajta cigaretta, lapos kissé kemény sötét bordó papírdobozban. Nem túl ötletes módon az Opera nevet kapta a dohányáruk keresztségében.  Apám szívesen füstölt belőle esténként, amikor a szomszéd lakásban élő nagyszüleimhez átmentünk TV-t nézni. Nekünk akkor, még nem futotta erre a luxusra, melyről a 60-as évek elején, nem sokkal később, ahogy az első készülékek, s az első műsorok megszülettek, s adásba kerültek, Fekete István valami olyasmit írt, hogy: barátaim régen bíztatnak, vásároljak televíziót. Sokáig ellenálltam, mert azt a sok ostoba, szörnyűséget, ami abban látható, csak erős gyomrú ember képes elviselni.

Gyorsan szaladtam az Opera cigarettáért, apám boldogan füstölt, bámulta a Duna Orion képernyőjét. Ez volt az első találkozásom az Operával vagy operával. Aztán elmúlt néhány évtized, találkoztunk még olykor-olykor, ő mindig valamilyen szakrális minőségében, mint színház, templom, áldozóhely, menedék, bölcső, és ravatal, vágyott hegycsúcs, vagy hűvös csendes tengermély, én így és úgy, mint énekes, rendező, tanár, vagy „csak” néző. Legutóbb például tegnap este. A színház, az opera, a műfaj, a pálya a közösség mely ezt a csodát műveli soksor ajándékozott és vert. Ha templom volt, akkor imára sarkalt, de azt is éreztem, hogy értem imádkozik, áldozóhelyként véremet, izzadságomat láttam rajta csorogni, de lelkemet is melengette, mint menedék, elringatott ezerszer siciliano ritmusaival, oxigénpalack nélkül másztam meg csúcsait Montvideotól Tókióig és New Yorktól Pécsig, és asztmától fulladozva jártam a mélységeket. Így érkeztem tegnap délután az Erkel Színházba, nagyon megedződve, és az elmúlt évtizedek küzdelmei után – igen küzdelmek voltak – talán kissé megkeményedve, talán kicsit pikkelyes lélekkel, felborzolt szándékkal. Ugyanazzal a felborzolt szándékkal, mint amikor – jól emlékszem – 1971-ben 17 évesen először énekeltem szólistaként közönség előtt. Tegnap este nem, mint énekes, rendező, tanár, vagy „csak” néző voltam veletek az Erkel Színházban, hanem olyan minőségben, melyet pár sorral feljebb nem említettem, ez pedig az a minőség, melyet Ti tettetek minőségivé munkátokkal! S mert minőségi társulat vezetőjének lenni csak felborzolt szándékkal lehet, ilyen felborzolt szándékkal, de nem pikkelyes lélekkel ölellek benneteket, megköszönve a tegnap esti előadást. Nagyszerűek voltatok!

GD”

Szolj hozzá Te is!