Szépen terített asztalnál reggeliztünk. Sajtok, felvágottak, körözött, paradicsom, paprika, hófehér hollóházi készlet, a teáscsésze szinte átlátszóan vékony, fehér damasztterítő, ezüst evőeszközök, vékonyra szelt kenyér, szépen egymásra illesztve úgy, hogy mindegyik alól kicsit kikacsint a párja, forró tea (nem a filteres fajtából), majd kevés gyümölcssaláta hidegen, s a végén kávé. Az asztaltól nem ugrottunk fel azonnal. Pár perc még, mialatt élvezzük a kávé hosszan elnyúló aromáját, s megbeszéljük, hogy a mai előadásnak mikor lesz vége. Aztán mentem dolgozni. A napi penzum nem nagyon engedte meg, hogy étterembe menjek ebédelni, de egyébként sem tettem volna, mert ebéd után mindig valamilyen fura agyvérszegénység telepszik rám. Ilyenkor munka helyett inkább aludnék. Pár szem gyümölcs, egy kávé és indul a nap második felvonása, míg az előadás végén fel nem hangzik a taps. Összeszedem a kellékeket, megköszönöm a szereplők munkáját, – bár biztosra veszem, hogy egyikük sem munkának tekinti, a Varázsfuvolát – majd gyorsan kocsiba irány Györök.

Mikor belépek az előszobába, már érzem a könnyű vacsora illatát. Akárcsak reggel, most is gyönyörűen megterítve, egy harmatos pohárban sör pezseg. Van még a hűtőben – mondja. Gyorsan zuhanyozok, laza esti ruhát húzok, s vacsorázunk. Minden olyan békebeli, és kedves. Az ebédlőben hatalmas ónémet tálaló, a bútorok között szelíden ott bujkál vendéglátóm természet, és vadászat iránti rajongásának jele, egy-egy ízlésesen elhelyezett trófea, s kedves emlékeket ébresztő képek, szőttesek, Fárasztó nap volt. Beszélgetünk az előadásról, növendékeimről, színházról, s azokról az évekről, amikor nyaranta hosszú vitorlástúrákat tettünk Almáditól Györökig ahol lehorgonyoztunk, s náluk töltöttünk pár napot, majd hosszú cikk-cakkban vissza Almádiba. Mindig a vízen aludtunk s hagytuk, hogy az aprócska hullámok nesze, álomba ringasson. Ő egyébként nem csak a természet, a kutyák, a vadászat szerelmese volt, hanem kiváló lovas is. Ő tanított meg lovagolni, vele mentem kora reggelenként erdőre, mezőre. Ilyesmiről beszélgettünk a gyönyörűen terített asztalnál vacsora közben. Meg az azóta elment közös barátainkról. Van valami a békebeli hangulaton túli szépség az étkezés tiszteletében. A gondosan terített asztalban, ahogyan a tiszteletet az ételnek megadja. De nem csak az ételnek, ezzel a szertartással a parasztnak is, akinek keze munkája nélkül nem lenne se reggeli se vacsora. Az étkezésben van valami szentséges, az egyszerű táplálkozáson, az ízek élvezetén túli szakralitás. S ha ezzel nem tiszteljük meg a napunkat, asztalunkat, egymást, s a tényt, hogy van mit ennünk, akkor az étel ízét veszíti. Fűszeres lehet, de az ízéből hiányozni fog valami. Leszedi az asztalt, pár perc és belekukkantunk a híradóba. Előtte még éppen az utolsó perceit sugározzák valami ostoba szappanoperának. A szereplők kávét isznak papírpohárból egy metróaluljáróban. Hazaérnek. Gyorsétteremből hozott papírdobozból műanyag villával vacsoráznak. Még csak ki sem öntik az ételt egy tányérra. Ja, persze, így nem kell mosogatni. A lábaik evés közben – ha ez egyáltalán evésnek minősül – az asztalon. Cipőstül.

Nagyszerű napokat töltöttem Györökön a Varázsfuvolák között régi barátomnál, ismerősömnél, lovastréneremnél, Ejury Orsinál. Örülök, hogy én annak a világnak és kultúrának vagyok része, amelyik megterít a vacsorához.

Szolj hozzá Te is!