Sokszor megfordulok könyvesboltokban. Nem vásárolok minden alkalommal. Van úgy, hogy csak átböngészem a polcokat, hátha találok valamit, ami érdekel. Az antikváriumok levegője más. Legutóbb Pécsett az Elefántos éteremmel szemben jártam, abban az aprócska antikváriumban. Két könyvet is rendeletem. Más illata van annak a könyvnek, melyet sok emberkéz érintett. Mintha hordoznák a lapok, volt gazdáik ujjlenyomatát, otthonuknak illatát. Némelyik az illaton és ujjlenyomaton túl, még személyes bejegyzéseket, széljegyzetetek, utalásokat is tartalmaz. Az elmélyült olvasó róhatta ezeket lapszélre, talán mert fontosnak tartotta, talán, hogy bármikor idézhesse. Ezektől a személyes, – ceruzával, könyvet kevésbé kímélő olvasó által tollal – írt soroktól számomra olyanná válik a régi könyv, mint egy útjelző, kilométerkövek tára.  Drága öreg barátom, aki időnként felügyelte szívem ritmusát, megnézte, hogy tiszták-e a koszorúerek, s a csuklómon kitapintott pulzusomból szinte tévedhetetlenül megmondta a vérnyomásom mértékét, halála előtt pár évvel feladta szentendrei házát. Nem hozott mindent budai otthonába, így megörököltem tőle illetve feleségétől, – akinek mestere volt Ilosvai Varga István, – a festő könyvtárának néhány száz példányát. Sokszor felütök belőlük találomra. Sok akad köztük olyan, ami takar, valamilyen személyes jegyzetet. A legizgalmasabb, amikor könyvjelzőnek használt üdvözlőlapok hullanak ki belőlük, melyeken a XX-ik század közepe művészeinek, festőinek, költőinek, színészeinek sorai olvashatók, melyekkel Ilosvai egy-egy kiállításán látott képekről írnak. Egy másik ilyen lapon arról biztosítja egyik neves költőnk Ilosvait, hogy közelgő közös programjukra hoz majd abból a borból és lekvárból, melyet Ilosvai náluk kóstolt. Hosszan törtem a fejem azon, hogy mit kezdjek azzal a német nyelvű, több kötetes kiadvánnyal, mely a létező összes kaktuszfajtát felsorolja, és tudományos rendbe illeszti, gondozásukról és szaporításukról részletesen tájékoztat. Nem biztos, hogy megtartottam volna, ha nem jegyzetel Ilosvai ezek lapszéleire is. De bizony jegyzetelt. Így most ezek a könyvek is a polcomon sorakoznak, bár nem állítom, hogy kiolvastam volna őket, a kaktuszfélék gondozásának és szaporításának titkai iránt érzett olthatatlan tudásszomjamtól indíttatva. Könyvet egyébként sem dobok ki. Könyvtárnak, iskolának óvodának ajándékozom inkább. E többnyire kedves és személyes bejegyzések olvasása közben úgy éreztem magam, mint egy kotnyeles kíváncsi, aki titkon kihallgat egy beszélgetést, beleolvas a magánélet hétköznapjaiba.

Biblia van néhány a polcomon újabb és régebbi kiadások. Leginkább azt szeretem, amelyiknek végén remek magyarázatok, történelmi utalások, tények sorjáznak néhány száz oldalon keresztül. Egy másik, melyet pár éve egy antikváriumban vettem, bőrkötésben, azon préselt aranyozott díszítéssel, arany lapszélekkel, s kemény gyöngyházfényű első lappal, olyan titkokat takar az utolsó tíz oldal családi krónikák számára fenntartott oldalain, melyek megrendítők. Sorstragédiák, szenvedések, remények, betegségek, gyászok, születések, háború, egybekelések, válások, könyörgések.

Valaki ajándékba kaphatta, mert az első oldalon a következő gyöngybetűvel, kézzel írt mondatok olvashatók:

„Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál.

Minden te utaidban megismered Őt; akkor Ő igazgatja a te utaidat. Példabeszédek 3; 5-6-v.

  1. május 28-ika emlékére sok szeretettel. a – „Lorántffy Zsuzsánna Egyesület Leányköre.”

Nem derül ki, hogy ki kapta. A Leánykör ajándékozta valakinek, a valami miatt emlékezetes 1917. május 28-án.

Elgondolkodom az első lapon olvasható, ajándékozó gyöngybetűs, és az utolsó 10 oldal családi krónikáinak, sokszor sok szenvedéssel, kevés örömmel vegyes kesze-kusza sorain. Bibliába írták. Vajon segített nekik a hit?

Szolj hozzá Te is!