Pár nap és kezdődik a mesterkurzus, melyet már nyolcadik éve tartok Baján. Tíz nap, amely meg nem rengeti ugyan a világot, legfeljebb jó esetben felnyit szemeket, és lelkeket, de élményekben mégis nagyon gazdag.  Számomra is az, hiszen a sok fiatal, némelyikük, már a színpadot, pódiumot koptatja mind másban jó, másra van szüksége, más lelkű, temperamentumú, adottságú.

Azt hiszem a legszebb főterek egyike a bajai Szentháromság tér. Itt kávézunk a délelőtti és délutáni órák között, ejtőzés idején. Tanárok és növendékek, együtt. Az egyetlen szabadnapon, hajókirándulás, fürdés, bajai halászlé vacsora, ami természetesen bográcsban készül, gyufatésztával, többnyire a Sugovica partján, s melyet egy pirított szalonnával, bőven meghintett túróscsusza zár. Néhányan közülünk ezt porcukorral vastagon szórt formában eszik, ami számomra kissé furcsának tűnik. Három bomba van benne ugyanis. A zsír, a tészta és a cukor. A negyedik bomba az utána elfogyasztott bor. Szóval előre az egészséges táplálkozás útján! Jaj, pedig milyen finomak ezek a bombák! A zárókoncert a Sugovica színpadán nagy izgalom.

A tanítás, az iskola, a gondolkodás módjának, útjainak világossá tétele a tanulás mikéntjének, módszereinek megtanítása majd a tudás megszerzése, megtartása, s a tanultak tovább gondolása, a fontos tételek és a megvilágosodás eredményeinek emésztése, s vérlemezkéink közé illesztése és az egész folyamat minősége meghatároz mindent, ami életünket igazítja, minősíti, termékennyé és hasznossá, örömtelivé és boldoggá teheti. Meggyőződésem, hogy nincsen más tevékenység, ami ennél felelősségteljesebb, elmélyültebb, odaadóbb és kíméletlenebb figyelmet igényel. Ugyanis ha nem így teszünk, annak árát a mögöttünk sorakozó nemzedék, s végső soron a közösség, amelyben élünk, fizeti meg. Van azonban egy fontos kérdés, amely ritkán kerül szóba. Jelesül a művészetek oktatása. Lehet-e egyáltalán művészeteket tanítani, oktani? Vagy inkább csak utat mutatni lehet? Nem is kijelölni – hiszen az már bizonyos megkötöttséget jelent – inkább megmutatni? Nem is egy, de több utat? Mi az a varázsszó, ami művésszé avat valakit, amely szónak megértése után egyszerre művész lesz a növendék? Lehet-e egyáltalán a szorzótábla logikájának egyszerűségével és módján művészt faragni, valakiből. Bizonyosan nem. Lehet utakat, módszereket, bizonyos elveket, lehetőségeket, mutatni véleményt megosztani és sokat beszélgetni, de azt az utat, ami a művészethez vezet, csak a tehetség kövezheti ki. Tehetséget, muzikalitást, tanítani nem lehet. Születni vele, ajándékként, adományként kapni, mellyel egyszer majd el kell számolni, lehet. Akitől kaptuk, hitem szerint meg fogja kérdezni, amikor elé kell állnunk: adtam neked valamit, mire használtad? „Akiben van tehetség, köteles azt kiművelni a legfelsőbb fokig, hogy embertársainak mennél nagyobb hasznára lehessen. Mert minden ember annyit ér, amennyit embertársainak használni, hazájának szolgálni tud.” – mondta Kodály Zoltán. Mondhatnánk úgy is; a tehetség kötelez.

Az eszközt, a hangot, a technikát hiába tökéletesíti az énekes, ha ezzel a tökéletes hanggal nem fejez ki semmit. Ha nincs képessége arra, hogy túllépjen a hangszer tökéletesítésének igényén és a mondanivaló irányába fordítsa önmagát. Hogy elfelejthesse a hangképzést – hiszen az már automatikus, és állandó biztonságot ad – s fellépjen a létra első fokára. Annak a létrának első fokára melyről Weöres Sándor így ír: „alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”. Ha csak adottsága van az énekesnek, tehetsége nincs, soha nem fog még a létra első fokára sem fellépni. A létra pedig jó esetben, hosszú, és erős. Imbolyoghat ugyan, de ha megkapaszkodsz és emeled a lábad a következő fokra, a menyországba jutsz. Ha erős és elszánt, érdeklődő és szorgalmas, tehetséges és kíváncsi vagy. Azt hiszem, valami ilyesmit mondok majd a növendékeknek, az első óra előtt.

Szolj hozzá Te is!