1873. február 25-én Nápolyban született. Bronzetti atya iskolájának gyermekkórusban énekelt, apja rajzolónak adta Salvatore de Luca gyárába, ahol műszerészinas lett, de Bronzetti atya iskolájában a kórus mellett énekelni is tanult. Elveszítette anyját, amikor 15 éves kamasz volt. Iszonyú fájdalom lehetett ez, különösen, mert anyjához való ragaszkodása jóval erősebb volt, mint általában a kamasz fiúké. Anyja halálának napján a San Severino templomban énekelt. 18 évesen Guglielmo Vergine énekmesterhez kerül, aki azt mondja róla, illetve hangjáról: „il suono del vento che fischia atraverso le finestre” azaz, úgy szól a hangja, mint amikor a szél átsüvít az ablakon. A mesternek bizonyosan jó füle és nagyszerű megérzései lehettek. Tudta, hogy nem akárki került a kezei közé, hiszen olyan szerződést kötött a fiatal énekessel melynek értelmében egészen 1899-ig minden bevételének negyedéről lemondott a mester javára. Igaz azonban, hogy nélküle valószínűleg nem lett volna a fiatalember, „primo tenore del mondo” azaz első számú, vagy legjobb tenor a világon.

Hallgatom a felvételeit, melyeket ügyes szakemberek megtisztítottak minden zajtól, recsegéstől, s hallgatva énekét, figyelve technikáját már sokadszor érzem, hogy ő volt a kevés énekművészek egyike, aki korának gyakorlatától, – a mai füllel hallgatva kissé a szabados és „édeskés” magamutogató – bevett stílusától eltérő módon énekelt. Úgy is mondhatnám, a művészetekre talán kevésbé illő módon, hogy a napjainkra érvényes korszerűséggel énekelt. Száz évvel mutatott előbbre a koránál. Repertoárja elképesztő. A lírai szerepek, mint a Traviata Alfrédja, és drámai hősök, mint Otello s még pár tucat hasonló szerep.

A ’970-es évek közepén évente járt Budapesten Carelli Gábor. A Zeneakadémián tartott kurzusokat, magam is részt vettem ezeken, hallgattam, és énekeltem végig óráit. Kaptunk tőle valamit egy letűnőben lévő korból, melynek óriásaival ő is énekelt. Később, new yorki tartózkodásaim idején is sokszor felkerestem őt s elénekeltem neki azokat a szerepeket, melyekre vendégül hívtak. Ontotta magából a történeteket, melyek komoly tanulsággal szolgáltak még akkor is, ha időnként a lényeget megtartva, de a körítést kissé kiszínezve adta elő azokat. Arról az énekesről, akivel kezdtem e sorokat sokat mesélt. Az egyik ilyen, hogy maestro Vergine helytelenítette, hogy Caruso, – merthogy róla van szó – mindig leszegett fejjel énekelt. Ezt a hibát Vergine mester úgy küszöbölte ki, hogy faragott egy pálcát, melynek mindkét vége hegyes volt, hossza pedig pontosan akkora, hogy amikor az ifjú Caruso álla és nyakának töve közé helyzete, pontosan azt a fejtartást kapta eredményül, ami szerinte szükséges volt, a helyes énektechnikához. A történet gyönyörű, kíváncsi ember lévén ki is próbáltam a XX.ik század elején szokásos kínzásnak ezt a módszerét. Természetesen nem a növendékeimen, hanem önmagamon, s arra jutottam, hogy bizony nálam nem működik, mivel a különböző hangzók ejtése során különböző mértékben ejtem az államat, s ha ez nem lehetséges kénytelen vagyok felszegett fejjel énekelni, ami bizony, – hogy is mondjam, hogy nagy elődök imázsát ne romboljam – nem biztos, hogy jó módszer. Számomra legalábbis nem volt az. Caruso fényképeit nézegetve sok olyanra bukkantam, melyeken tisztán látszik a nála alkalmazott módszer eredménye. És azért ugye Caruso mégis Caruso lett. Minden idők legnagyobb tenoristája. Primo tenore del mondo. Carelli másik ilyen gyönyörű története Beniamino Gigli nevéhez fűződik, mely történet bizonyosan igaz, hiszen Carelli, Gigli növendéke volt, sőt állítólag amikor először hallotta Carellit énekelni, felkiáltott: ó ez az én fiatalkori hangom! A történet már csak azért is valós, mert lemezfelvétel is igazolja. Francesco Cilea, L’Arlesiana című operáját vették lemezre Giglivel. A stúdióban ott ült maga a szerző is. Amikor Federico, „e la solita storia del pastore,” kezdetű románcának végére értek, Gigli odafordult Cileához és azt mondta: mester hadd énekeljek az ária végén egy H-t. Nagyobb lesz a siker, több lemezt eladunk, több pénzt keresünk. Mint a felvételen hallható, a mester engedélyezte a változtatást. Nem hiszem, hogy Gigli elérte volna ezt Verdinél is. Nem csak azért, mert amikor Verdi meghalt Gigli még csak 10 éves volt, hanem, mert Verdi levelezéséből kiderül, mint írta: „nem ismerem el, az énekesek és karmesterek alkotói jogát. Azt kell énekelniük, vezényelniük, amit leírtam.” Aztán Verdi halála után 40 évvel, igaz másik mester és talán kimondható, hogy Verdivel nem azonos rangú zeneszerző – engedélyezi ezt a finoman szólva üzleti fogást. Mindettől függetlenül mind a négy óriás, akiről írtam a zenetörténet, operatörténet felejthetetlen állócsillagai ma is. Úgy szeretem őket amilyenek, mint ahogyan a mai, hazai és külföldi kollégákkal is hasonlóan érzek.

Szolj hozzá Te is!