Nem tudom ki, hogyan szeret pihenni, tengerparton lábat lógatva, kerti nyugágyban heverészve, esetleg hosszú kirándulások közben otthon, vagy külföldön. Magam úgy vagyok, hogy 10 percig élvezem a nyugágy békéjét, – persze csak ha a kertem tökéletesen rendben van – elnézem a felhőket, egyszer csak rájövök, hogy mire hasonlítanak, – történt már hogy nem valamire, hanem valakire hasonlítottak, – hallgatom a madarakat, megfejtek egy keresztrejtvényt, majd versenyezve saját magammal, a másodikat legalább egy perccel rövidebb idő alatt akarom megfejteni. Aztán kissé ingerülten felpattanok a nyugágyból – na jó ez a „felpattanok” kissé erős volt, inkább felkászálódok, s nekilátok „csinálni valamit”. Mindegy mit, csak hasznos legyen, akár magamnak, akár másoknak, de hasznos. Így aztán, bár jártam már párszor Velencében úgy döntöttem, hogy felkerekedünk s a párommal együtt a pihenésnek, aktív formáját választjuk, ami rettentően fárasztó, de nekünk hasznos! Fárasztó, igen, de nem úgy fárasztó, mint a mindennapi felelősséggel járó rohanások, faltól falig, a kötelező elvárások teljesítése, a szeretteid és dolgaid fölött érzett aggodalmas igyekezet. Pihentetően szeretnénk elfáradni. Ezért lefoglaltunk egy szobát pár éjszakára Mestrében a Hotel Villa Costanza első emeletén. A pályaudvar innen ötpercnyi sétára, a vonat fillérekért visz Velencébe a másik öt perc alatt. A 700 kilométer vezetést, hát….igen azt szívesen elfelejteném – elég nekem Pécs és Nagykovácsi között a 230. Nem is beszélve a hosszas kódorgásról, mire a Via Monte Nero 25-öt megtaláltuk. Furcsa gyakorlat, hogy a főutak nevét alig jelzik, a betorkolló mellékutcákét gondosan, de mire a Via Piavet megtaláltuk, ami fontos támpont a tájékozódásban, eltelt jó 50 perc. Igen, hát persze, hogy én is laknék szívesen a Danieliben Velencében, mint George Clooney az esküvőjét követően, de tökéletesen boldog vagyok a Villa Costanza első emeletén is. Este már nem mentünk Velencébe. Helyette hatalmasat sétáltunk Mestrében, kiváló vacsorát költöttünk az aprócska Ristorantino da Carla öt asztala közül az egyiknél az ablak mellett. A menü friss saláta, polenta, porcini, bressaola, Tagliatelle gombával, prosecco, bor, s na persze a gazda egy üveg grappával és poharakkal jelent meg a vacsora végén. Párom előtt fitogtattam olasz nyelvtudásomat – megtörtént ez már sokszor, de a bor és grappa utáni önteltségemben most új lendületet vett igyekezetem s az italok ellenére, vagy talán éppen ezért az élet fontos dolgait megbeszéltem újdonsült grappás barátommal. Szép ez így, jó ez így! Nem kell a Danieli. Holnap reggel indul a kaland Velencében.

Szolj hozzá Te is!