Bajban vagyok. Nem nagyon súlyos ez a baj, de azért mégis baj. Közelebb a Spiritben. Azért vagyok bajban, mert írnom kellene valamit, nem mintha kötelességem lenne ez, mégis valahányszor a Spiritben járok, érzek egy fajta késztetést, hogy írjak arról, ami ott történik. S hogy miért vagyok bajban? Mert meg kellene próbálnom, másként írni, mint eddig. Talán, hogy még kevésbé tűnjön kritikának, inkább csak érzéseknek.

Closer – Közelebb. Nem hiszem, hogy a színházba, moziba látogató, – aki nem az ostoba, és üres gagyik miatt jár oda – ne ismerné ezt a darabot, ne látta volna a filmet, amit éppen ma sugárzott az egyik adó. Bár soha meg nem unható, ha lenyűgöző, alakításokat láthatunk, amikor a színész veszi a bátorságot, sőt élvezi is a lehetőségét annak, hogy nyílt színen felvághatja ereit, s – talán nem illő a kifejezés mégis leírom, – elénk okádhatja minden szenvedélyét, fájdalmának, örömének minden könnyét, nyűgét és nyilát, s mosolyát is néha. Elementáris erejű előadás ez itt a Spiritben. Csak most, hogy írok erről, gondolkodom el azon, hogy ilyen közel még nem húzta darab a nézőt a „küzdőtérhez”. Huszonötödik előadás, s ha lenne csillár a Spiritben, azon is lógtak volna. Ennél Közelebb nem ültem még a Spirit előadásain, mintha nem csak a csordultig telt ház lett volna oka annak, hogy szinte harminc centi sincs a cipőm orra, s Anna, vagy Alice könnyei között. Ennél Közelebb a szenvedélyes szenvedéshez, nem tolt még színház. Ennél Közelebb a művész önfeláldozásához nem ültem még, hacsak nem akkor, amikor színpadon én próbáltam feláldozni magam. Ennél a fajta önfeláldozásnál nem létezik nagyobb öröm, s ha valamiért érdemes ezt a pályát futni, akkor az, pontosan ez az önfeláldozás. Az a lehetőség, hogy bárki és bármi, lehetek, bármit megtehetek, még olyasmit is, amiről úgy hittem nem vagyok képes, mert nem vagyok ennyire gonosz, nem vagyok gyilkos, nem vagyok csaló, istentagadó és gazember, s aztán kiderül, hogy ott a küzdőtéren mégis képes vagyok minderre s van ezekre bocsánat. A nézőtér – szinte, mint egy koszorú – körbe öleli a küzdőteret. Jóval Közelebb öleli körbe, mint eddig. Nem valami tréfásnak szánt modor vezet, amikor küzdőteret írok. Ez a „színpad” nem színpad, hanem küzdőtér. Anna könnye szinte a lábamra csordul, Larry félőrült szenvedélye a székbe szögez, Alice simogató szeretete és csattanó fellángolásai alatt szinte leheletét érzem, Dan kirohanásai, mintha az én arcomon csattannának, a küzdőtér közepén a szakadék, mintha engem szippantana be. S mindez, ami „normális” esetben szörnyen fájna, lám itt a Spiritben élvezet. Ezért láttam a művészeket boldognak az előadás után bagózás és beszélgetés közben a bejáratnál. Kerülhetünk ennél Közelebb?

Szolj hozzá Te is!