Az előző napok örömei, – úgy, mint színház és utazás gasztronómiában után, – ma valódi munka. A kert ad elég tennivalót, de ma ennél messzebbre mentem. Feltúrtam a pincét, hogy megkeressem a sziklavésőt, kalapácsot, nem azt a kicsi, műszerészeknek valót, hanem a nagyot. Legalább három kiló. Nekiestem a ”katedrálisomnak”, hogy eltüntessem a szabadon lógó villanyvezetékeket. Ez nem volt egyszerű feladat, mert a terméskőbe kellett vésnem azt a kis árkot, amibe aztán illesztettem a vezetéket. Legalább ötszáz csapás. Megszorzom a három kilót ötszáz csapással, az annyi, mint nettó 1500 kiló, mert a nyelét nem számoltam bele a súlyba. A kocsim kb. ennyit nyom. S ez még csak a vésés. S hol van még akkor a reggeli fűnyírás, fenyőmulcs terítés, ültetés? Büszkén kihúzom magam. Most jön a neheze. A vezetékeket illeszteni a kivésett vályúba, úgy, hogy ne jöjjön ki. Maradt még kétszer rostált sóder, ezt ajánlotta a mester, cement, keverés, a vályúkat jól meglocsoltam, de előtte a torkomat is egy deci száraz fehér és két deci szóda keverékével, ennek hatására felbátorodtam s szépen kitöltöttem, rávakoltam a vezetékekre. Aztán eltakarítottam a koszt, majd leültem az előzőhöz hasonló keverékkel – no, nem a szitált sóder és cement keverékével – a no.3 vigalmi negyed padjára és gyönyörködtem a munkámban.

Nagyon szeretem az érzést, ami eltölt, ha befejeztem valamit, elvégeztem a munkát, s az rendeltetésszerűen használható. Így vagyok ezzel akkor is, ha nem fizikai munkát végzek. Hat évesen álltam először közönség elé a „Sárga csikó, sárga csikó, sárga nyereg” című remekkel. Lakkcipő, matrózruha, mely nemigen passzolt a nóta lényegéhez, viszont elegáns volt, s mikor lejöttem a színpadról ugyanazzal az örömmel húztam ki magam, mint ma a kőműves munka után.

A Zeneakadémián tanultunk, először első évben, zenetörténet, majd pár évvel később, az utolsó évben esztétika órákon arról, hogy az első ritmusképek, a munkavégzés során ütemesen ismétlődő zajok, és különböző, – éneknek azért még nem minősülő – hangok, melyek valamilyen indulat folytán hagyták el az emberré válás hajnalán az ajkakat, a zene ős magvai. Ahogyan pattintották a követ, százszor, ezerszer ütve az egyiket a másikhoz, s ahogy indulatukban, félelmükben, örömükben, – valamilyen öröm biztosan volt akkor is, -vágyódásukban, nyugalmukban, különféle magasságú, erejű és színű hangokat adtak ki magukból. S ha ez igaz, márpedig gondolom azért volt ez a tananyag, – hacsak meg nem dőlt azóta ez a tétel – micsoda átalakuláson ment keresztül az ember, az emberi szellem, az intellektus, az asszociációs készség az emberi kultúra, a hangadás, míg végül zene lett belőle. A másik szobában a fiam Sztravinszkij Zsoltárszimfóniáját hallgatja. Ma én is pattintottam a követ, s hallgattam a Zsoltárszimfóniát.

Szolj hozzá Te is!