Keletre néz házam nappalijának terasza. A kegyelmes napokon, mikor nem rohanok a benzingőzös, kipufogógázos dzsungelbe, még a hajnali álomtól ráncos arccal, hálóköntösben,  – miután feltettem a lejátszóra Richard Strauss  Alpesi szimfóniáját, – gőzölgő kávéval kezemben kimegyek erre a teraszra. A nap még olyan alacsonyan jár, hogy nem hunyorgok, mikor belenézek. Hűvös van. Szinte borzongok a hajnali párolgásban. Minden fűszálon, rózsaszirmon harmat. A tejeskávé illata keveredik a levendulaágyás, a diófa, a rózsa, a még tegnap lenyírt fű és a fekete ribizli bokrok felől érkező balzsamos illattal. Ez talán már túl sok is a szépből, mégis van valami, ami sajátos duettként hangzik Richard Strauss zenéjével

A madarak. Az én munkám végzik. Énekelnek! Olyan gyönyörűen, hogy hirtelen szinte sajnálni kezdem, hogy ma nem kell bemennem a városba, nincs próbám, nem tanítok, előadásom sincs. Már a harmadik kortynál tartok, mikor a „Sonnenaufgang” felcsendül.

Mit is írhatnék ezekről a pillanatokról?

Ha megpróbálom megfogalmazni, máris köznapivá válik minden, ami olyan varázsos volt.

Mégis. Eszembe jut, hogyan jutottam el az ötvenes-hatvanas évek kőbányai gyermekkorától, – ahol minden másról szólt, minden lényeges mondanivaló más tartalommal telt meg, – a levendula illatáig, madárénekig, és Richard Straussig. Pedig akkor is minden hajnalban felkelt a nap, Richard Strauss már régen megkomponálta az Alpesi szimfóniát, a levendula akkor is virágzott, az énekes madarak minden reggel énekeltek.

Szüleim próbálták gyermekkoromat megtölteni zenével, irodalommal, a szép, az érték, a természet szeretetével.

Csak állok ott, élvezem a hajnali pillanatot, és azon gondolkodom, van-e olyan ember aki, még nem vette észre ezt a hajnali csodát, van-e olyan, aki nem merült el a művészet, a zene, a szépség mámorító pillanataiban?

Végiggondolom az elmúlt szörnyű, mocsok-hordalékos éveket, az érték, a kultúra, a szép devalválódásának ijesztő folyamatát, s arra gondolok, sajnos van. Van olyan ember, akinek semmit, vagy csak keveset jelent az érték, a kultúra. Beszéljünk akár művészetekről, tudományról, vagy környezetünk, tiszteletében, szeretetében, ápolásában, óvásában, aktívan jelen lévő kultúráltságról.

Elindul a nap, szokásos ingereivel. Az ötödik szomszéd rádiójának hangszóróiból, melyeket ablakába helyezett, hogy bennünket is szerencséltessen, az abból iszonyatos hangerővel áradó, lélektelen „disco-iszap” zenével. Fontosnak tartja, hogy mi is hallhassuk az általa annyira szeretett zörejt. A hegy oldalában valaki műanyagot éget. Idáig lebeg füstje. Fagyasztott termékeit kínáló kereskedő jön hűtőkocsijával. Telekürtöli a falut bugyuta szignáljával, kínálva hamburgerét, pizzáját, különféle jégkrémeit, melyek bizonyára tele vannak tartósítás okán mindenféle E-200-as, meg nem tudom én E hányas adalékokkal, színezőkkel, állagjavítókkal. Mégis csak vásárolni kellene valamit ebédre. Elindulok a zöldségeshez. A buszmegállóban a szemétkosár mellett kupacban áll a szemét, valaki kocsija hamutartójának tartalmát az úttestre üríti, önkormányzati képviselő barátom, már a zöldségesnél meséli, hogy valaki éjszaka két teherautó sittet borított le a falu határán túl, az erdei út mellett. Engedély nélkül építik házaikat a „csak én számítok” emberek a természetvédelmi terület határában, vagy akár azon túl is. Saját céljaikra utakat betonoznak, s közben nem gondolnak arra, hogy így a természet részeinek, apró lényeinek, állatainak, növényeinek teszik lehetetlenné a létezést.

A „csak én számítok” ember, mit érez szépnek, értékesnek? A „csak én számítok” ember, mit hallott szüleitől.

Milyen irodalmat, zenét, embert, és emberséget formáló szépet kapott gyermekkorában. Lehet, hogy nem is ő a hibás?

Megveszem az ebédre valót. Sétálok hazafelé, s közben tovább bosszankodom. Sajnálom magunkat, sajnálom környezetünket, sajnálom azt az apró lényt, csigát, bogarat, akinek a „csak én számítok” ember betonútján átkelni halálos veszedelem, szinte teljesíthetetlen megpróbáltatás. Mi lesz, ha a „csak én számítok” ember is műanyagot éget holnap reggel, s gyermeke tanul majd a papától?

Hazaérek. Gyorsan elkészítem az ebédet, és kimegyek a kertbe. Lenyírom a füvet, kihúzom a gazt az ágyásból, leszüretelem a fekete ribizlit, beteszem a hűtőbe, s már előre élvezem milyen nagyszerű lesz egy óra múlva, ha néhány csepp mézet rácsurgatva megeszem.

A cseresznyefa alá költözöm egy pohár itallal. Kutyám a lábamnál hever. Olvasni próbálok, de újból felém hullámzik ötödik szomszédom ablakából, az a szörnyű, zenének nevezett zörej. Bosszant. Ha zajt akarnék hallani, kimennék a pályaudvarra.

Hírek a rádióban: leégett, …lezuhant,…. árokba borult,…..a merénylő is meghalt,……15 évet kapott,…….fegyveresek vették körül…….

Mi lesz a csigákkal, bogarakkal, madárénekkel, a levendula, fekete ribizli, a még tegnap vágott fű, és a kávé illatával?

Szolj hozzá Te is!