Nem könnyű úgy írni a „szakmánkról”, hogy az olvasó ne vádolhasson részrehajlással. Mégis megteszem, hiszen ha kereskedelmi világunkban széttekintek, veszni látom mindazt, amire sok társammal együtt felesküdtünk, valamikor zeneakadémiai tanulmányaink kezdetekor. Emlékszem milyen hittel elszántsággal, a „jóra” való szándékkal és a rosszra való restséggel sétáltunk át a Liszt Ferenc térről az Operába, az akkor még Állami Hangversenyzenekarba, a Rádióba, frissen diplomázott énekesek, karmesterek, zongoristák, hangszeres zenészek. Ma is az Opera, a színház, a műfaj deszkáit, karmesteri pulpitusait, zongoráit, hegedűit koptatjuk néhányan. Abba az épületbe tehettük be lábunkat, ahol előttünk, – csak néhány név – Gustav Mahler, Ferencsik János, Bartók Béla, Oláh Gusztáv, Tóth Aladár, Nádasdy Kálmán, Otto Klemperer, Lamberto Gardelli, Giuseppe Patane, és még annyian, más híres művészek „csinálták” a színházat. Ajándék volt ez. Előlegezett jutalom valamiért, amit az elmúlt negyven évben ki-ki megpróbált, több-kevesebb sikerrel megszolgálni. Azután múltak az évtizedek. Kinek így, kinek úgy ment a pálya. Rosszul, jól, de mindnyájan úgy éreztük, sőt tudtuk, hogy este hattól tizenegyig, mi vagyunk a legfontosabbak. Azért, mert valamit csinálunk, ami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, ahol a 2+2 nem biztos, hogy 4, és mégis igaz, amiben mindig, – ha jól csináljuk – ott van a misztikum, a varázslat. Amire csak kevesen vagyunk képesek. Közben emlékeztünk nagy elődökre, akiket szerettünk, szeretünk, de bíráltunk is, mint most minket a feltörekvők. Egy Mozart bemutató Ferencsik pálcája alatt, egy Fischer Annie zongoraest, egy karmesterverseny, társadalmi esemény volt. Emlékszem az első karmesterversenyt Kobajashi nyerte. A díjkiosztó gálaesten rendőrkordon vette körül a Zeneakadémiát, mert mindenki ott akart lenni. Féltették az épületet a rohamozóktól. Richter első budapesti koncertjén, – a legendárium szerint – kevesen ültek a nézőtéren, aztán a koncert második felében megtelt a ház, mert mentek a telefonok, ismerősnek, barátnak, hogy jöjjenek, mert egy zseni zongorázik. A TV-ben magam is tucatszám készítettem zenés filmeket, a rádiófelvételek havi rendszerességgel ismétlődtek. Máshogyan volt ez idegenben is. Egy külföldi utam alkalmával órákat töltöttem egy hanglemezboltban. Schubert felvételeket kerestem, régi nagy énekesekkel. Megtaláltam a Winterreisét, Hans Hotterrel. Sokat mondott a borítóban található ismertető füzet. A felvétel ugyanis 1944 októberében készült Berlinben. Akkoriban, a II. világháború, már a vége felé közeledett. Ennek ellenére akkor ott, volt énekes, stúdió, zongora, zongorista, hangoló, és ami a legfontosabb, igény arra, hogy ez a felvétel elkészüljön. Azután történt valami. Most, a demokrácia kellős közepén, a szabadságban, ahol bárki bármit, ami törvényes, (de nem biztos, hogy erkölcsös is) megtehet, mire van igény? Ha végig tekintünk az úgynevezett „kereskedelmin” mindenhonnan a gagyi, az olcsó, a butító, az erkölcstelen, a szellemtelen, a hazug, az értéktelen ömlik otthonainkba. Erre van igény. Erre várnak az emberek. (?) Így mondják az ellenkezők. Sokat gondolkodom azon, lehet e tenni ez ellen. Johann Wolfgang Goethe írja: „Az embereknek nem azt kell adni, amit kérnek, hanem amit kérniük kellene.” Lehet e tenni mást, mint hogy fogunkat összeszorítva, a „de azért is” elszántságával, a magunk helyén felmutatjuk azt az értéket, amiben hiszünk. Akkor is, ha egyre kevesebb pénzért és pénzből, egyre több megalkuvással, egyre megalázóbb helyzetben kell tennünk dolgunkat. Amikor a fiatal műsorközlő azt mondja, hogy a régi magyar film főszereplője Práger Antal. És még csak nem is helyesbít. Chopin nevét, „Kopin” – így ejti a bemondó a rádióban. A másik, Verdi remekművéről, a Végzet hatalmáról szólva, azt kellemes zenének nevezi. A meleg lábvíz lehet kellemes, egy pohár forralt borral a kezünkben, ha télen átfagytunk, de Verdi zenéje minden csak nem kellemes. Unokaöcsémnél ülünk a Balatonnál este, finom bort iszunk, beszélgetünk, egyszerre a túlsó partról, – nem tévedés, igen a túlsó partról – pusztító hangerővel áthallik az esti buli, – nem is írom, hogy zenéje, inkább – zaja. Mario Vargas Llosa sorai jutnak eszembe: „Lehet, hogy pesszimistának tűnök, de úgy érzem, hogy elfojthatatlan játék és szórakozáskultuszunkhoz mérhető óriási felelőtlenségünkkel, olyan látványos, de fövenyre épített törékeny várat csináltunk a kultúrából, amelyik az első széllökésre összedőlhet.” Nem először írom le Vargas sorait, és nem utoljára, mert nem lehet elégszer elírni, elmondani. Így múlik el a világnak dicsősége. Ha engedjük! Sok barátommal, kollégámmal beszélgettem erről. A világot mi csináljuk olyanná, amilyen – mondták. Mi akartuk, hogy ilyen legyen. Mi akartuk? Én biztosan nem! Abbahagyom a dohogást, és elindulok Varázsfuvolát próbálni. Mert Mozart olyan kópé zseni volt, aki nem látványos és törékeny várat épített, pedig játszott és szórakozott is sokat.

Szolj hozzá Te is!