Reggeli a szállodában, croissant kevés vajjal és pármai sonkával sárgadinnyével. (szédületesen jó az édeskés croissant és a kissé sós-édes prosciutto egy kis sárgadinnyével), majd tea, nem is capuccino, hanem capuccio. Vonat, 7 (tegnap ugyan ötöt írtam, de ezt elnézem az olaszoknak) perc múlva Santa Lucia. Frari, Tizinao, Donatello, Monteverdi sírja, hála leróva neki, amiért ezt a csodálatos műfajt megteremtette. Közben eszembe jut, amit akadémista koromban tanultunk ezekről az időkről. Reneszánszból a barokkba. A San Marco karnagya, Istenem, ha az időutazás egyszer csak valósággá válna, elmennék Velencébe meghallgatni őt, sőt, talán elénekelném neki a zenéjét. Rögtön utána Lipcsébe mennék az időgéppel, a Tamás templomba, hogy Bachot is halljam, megkérdezném, mit csináltam rosszul, amikor nem tudtam megfejteni, hogyan kell énekelni az evangélistát, aztán idehoznám, hogy hallgassa meg Wohltemperiertes Klaviert egy Steinway D-modell zongorán, mondjuk Richterrel. Vajon mit szólna hozzá, vagy Monteverdi ahhoz, ahogyan ma énekelnek az általa teremtett műfaj művelői. Körülbelül itt jártam az álmodozásban, amikor visszazökkentett a hajóduda útban, San Giorgio felé. Fel a toronyba, szinte egyben látni Velencét és nagyon messze az Alpokat. Tovább a Giudecca mentén, vissza a sikátorokba. Rialto lábánál ücsörgés. Újabb séta, aperol spritzer (bevallom, hogy nem is egy, hanem kettő), újabb templomok, elképesztő hangulat, lagúna illat, vagy inkább szag? Kinek, mi. San Marco, szárnyas oroszlánja a hatalmas oszlop tetején, mellette Szent Teodor az inkább krokodilnak látszó sárkánnyal, Wagner és Goethe, Lord Byron, Casanova, Goldoni, Proust Dickens kedvenc kávéháza, – talán nem véletlenül szerettek ide járni. A Dózsepalota minden szépségével és szörnyűségével. A Campanile és az a hihetetlen szerencse, hogy amikor 1902-ben ledőlt semmit temetett maga alá. Az 1000 éves történelme és minden varázslata itt ül a vállunkon és nem érezzük tehernek. Ebéd egy kocsmában, annak is a belső udvarában, ha ezt egyáltalán udvarnak lehetett nevezni. A spagetti carbonara viszont remek volt, a ház bora inkább csak fröccsnek, espresso, séta tovább. Ízületeink recsegnek már kissé, nem baj gyerünk csak, keressük meg azt a helyet ahol Orsi lányunkkal két éve…….na hol is van? A girbegurba utcák, keskeny sikátorok megszédítenek, már nem tudom, pontosan merre is a Rialto, merre a halpiac, a Ca’ Doro. Aztán egyszer csak a Fenice. Dolgoztam itt. Don Pasquqle. Pár évvel később a Fenice leégett. Így járt velem az budapesti Opera és a Teatro Liceo is Barcelonában. És kiderült, hogy nem csak a Fenice főnixmadár, hanem a budapesti és barcelonai házak is képesek poraikból újjászületni. Sőt, az Erkel Színház is kigyulladt egy Don Pasquale előadás alatt, de negyed óra kényszerszünet után folytathattuk az előadást. A nap végén a lépésszámláló a telefonomon 22.000 lépést mutatott. Este vissza Mestrébe a szálloda kertjében még egy falat még egy korty és vége a napnak. Sebeinket nyalogatjuk, mozdulni alig tudunk, sajog a talpam, fürdés, aztán még egy pici foci, elvégre VB van, és mindjárt zuhanás az álomba.

Szolj hozzá Te is!