Erőlködve nem lehet olvasni, zenét hallgatni, a képzőművészet csodáiban elmerülni. Nem akarni kell, csak megtenni és hagyni, hogy azok dolgozzanak bennünk, alakítsanak rajtunk. Sokszor hallottam a komoly zenéről barátaimtól, hogy azért nem hallgatják, mert nem értik. Mit lehet erre válaszolni? Talán azt, hogy nem kell érteni. Elég, ha hallgatod. A festményt csak nézd, de ne akard megfejteni. Ne keresd Henry Moore lekerekített élű szobraiban az ismerős és megszokott formákat. Csak ülj le és nézd. S ha legyőzöd kezdeti ellenállásodat, – mely leginkább abból fakad, hogy mindezt eddig nem gyakoroltad, így ismeretlenek számodra, ezért kissé frusztrált vagy, – s legyőzöd a késztetést is, hogy eltold magadtól ezeket a javakat, idővel megnyílnak, s olyan világba vezetnek, ahol minden átértékelődik. A mű, az alkotás egyszerre beszélni kezd, s te rácsodálkozol, hogy érted a nyelvet melyen megszólalt. Szóval ne erőlködj, ne akard, egyszerűen csak tedd meg. Akkor ő akar majd, s meg is teszi, felhívja magára figyelmedet, s megnyitja magát számodra.

Mint első szerelmed. Akit az eredő napig nem ismertél, aztán kezdetben csak nézted, hallgattad, észrevetted szemének gyönyörű ívét, értelmének fényét, szívének dobbanását a bőrödön, s egyszerre úgy érezted, nélküle nem tudsz élni. Aztán összekötöd vele az életedet. S mint ahogyan a szerelem sem állandó, van úgy, hogy perzsel, van, hogy perzsel ugyan, mégis fázol mellette, mert az ő tüze nem téged melegít, csak te árasztod magadból, s táplálni próbálod, míg szikrád el nem alszik, s hullámvölgybe nem kerülsz. De ha rá gondolsz, eláraszt a lemondó mégis elsöprő vágy, s ahánnyal találkozol, mind más, mind leigáz és felszabadít, mégsem ugyanolyan. Igen, leigáz és felszabadít, mint a zene, mint a művészetek minden ága-boga. Nem tévedés, ága-boga. Mert boga is van. Van azonban egy nehéz kérdés. Kinek, mit jelent a zene, a művészet? Ki mit tart zenének, művészetnek? Egy megengedő mondás szerint, nincs komolyzene és könnyű zene, komoly művészet és szórakoztató ipar. Mindebből csak jó és rossz van. Ez egy blikkfangos bon mot, de azt hiszem, leegyszerűsíti a kérdést, hiszen menekülő ösvényt mutat, mert nem kényszerít konkrét állásfoglalásra, s bizonyos mértékben összemossa a műfajokat, s így tág határokat szab. Soha senkitől nem hallottam, olvastam egyértelmű kijelentést, mely éles kontúrt rajzolt volna, így  meghatározva Márai intésének módján, „ez nemes, ez talmi, ez érték, ez vacak”. Pedig Márai szerint, „ez a dolgod, ha ember vagy, s meg akarod őrizni ezt a rangot”. Talán azért van ez így, mert biztosan elviselhetetlen össztüzet vonna magára az, aki kimondaná az igazságot (ha van ilyen) még akkor is, ha a kijelentés végén ott állna a szó; szerintem. Úgy érzem, mégis el kellene indulnunk valamerre, valamilyen elfogadható konszenzus irányába, mielőtt az a fövenyre épített vár, melyről Mario Vargas Llosa beszél, valóban összedőlne.

Persze, hogy elfogult vagyok, mint mindennel és mindenkivel akit, amit valaha szerettem és szeretek. De vasbiztosan és pontosan érzem, sőt tudom, hogy (szerintem) hol vannak a határok. Sőt, még ha önteltséggel vádolna is valaki ezért, kimondom, hogy rossz irányba megyünk, s tudom merre a kivezető ösvény. Ha arra indulnánk, nem gyorsan és nem pénzben térülne meg az ára, annak, hogy az ösvényből széles utat építsünk, s oda vezessünk minél több embert. Ez a befektetés az emberi szellem nemesítésében térülne meg.

Ma öt óra hosszat próbáltuk a Varázsfuvolát. Talán ez az oka a szokásostól eltérő, kissé harcias kedvemnek?

 

Szolj hozzá Te is!