Frida elveszítette napernyőjét. Leszállt a buszról, hogy megkeresse, majd visszament, a következőre várakozók közé. A következő busz megállt, ő felszállt, az ajtó becsukódott mögötte. Két perc múlva óriási csattanással beléjük rohant egy autó, sokan megsérültek, barátja könnyebben, ő súlyosan. Gerince, medencecsontja több helyen törött, Hosszú kórházi kezelés. Teste, már a baleset előtt sem volt teljesen ép. Egy gyermekkori fertőzés egyik lábát deformálta. Fájdalmai szinte egész életében vele voltak. Később egyik lábát térd alatt amputálni kellett. „Minek nekem láb, ha szárnyam van és repülhetek” – mondta, s kínnal és fájdalommal, szerelemmel, és hűtlenséggel, férfiakkal és barátokkal, sikerekkel, utazásokkal, és sajnos korai halállal, de gazdag életet élt. Hasonló lehetett azokhoz a neves és ihlető társaihoz, mint Alma Mahler, Clara Schumann, Fanny Mendelssohn, Aurora Dupin, alias George Sand, és sorolhatnánk még. A gyorsvonat erejével és megállíthatatlanságával száguldó tehetsége, a kínok ellenére – vagy talán éppen ezért – szikrázott, dús, majdnem összeérő szemöldöke alatt izzó tekintetében. Mint Bartóké, vagy Picassoé. A tündöklő rend, Splendor Ordinis tisztán kivehető, mataforákkal, utalásokkal, átvitt értelemmel gazdag képein, melyek szinte mesélnek a fájdalomról, szerelemről, betegségről, boldogságról, a csecsemőkorra emlékezni próbáló képtől az utolsó periódus csendéleteiig. Lefegyverző, lenyűgöző, felemelő, boldogító, felkavaró, mégis megnyugtató, izgató, kérdésre ingerlő, fájdalom mellett is életigenlő, gyümölcscsendéletnek az egyszerű szépségen túl értelmet, és jelentést adó, viva la vida.

Sorba kellet állni, hogy bejuthassunk. Megérte. Biztosan megnézem még egyszer, ha a sor tízszer olyan hosszú lesz is, mint délelőtt volt. Minden kép előtt elidőztem, s megint rámtört a felismerés: semmi nem ér annyit, mint a művészet. Napjaink tele vannak nagyszerű törekvésekkel, kiváló eredményekkel, melyek nagyszerűségük ellenére sem gyönyörködtetnek. Nem hiszem, hogy a művészet alkalmas lenne pusztításra, gyilkolásra, míg ez a tudomány nem minden vívmányáról mondható el. S bár szükségünk van ezekre, a művészet felemelő varázsát nélkülözik. Ahogyan Faludy György mondta, például az orvostudomány nagyszerűnek mondható ugyan, de gyönyörködtetőnek semmiképp. Igaz ugyan, hogy a művészet, – így Faludyé is – sokkal több, mint egyszerű gyönyörködtetés, mégis érteni vélem mire gondolt, amikor ezt mondta. Egy szó, mint száz, visszacsatolva tegnapi mondandómhoz, csak el kell menni a Nemzeti Galériába és nézni, hallgatni mit mond Frida Kahlo.

Sokkal prózaibb öröme is volt a napomnak. Képes voltam feltölteni a NAV honlapjára a számlámat. Napjaink nagyszerű vívmánya hogy ezt sorban állás nélkül otthon a komputer segítségével – igaz némi sikertelen törekvés után – megtehettem, ám gyönyörködtetőnek ez a tény semmiképpen nem mondható.

Szolj hozzá Te is!