Ha jól meggondolom bizonyos értelemben, a sport területén is értem el sikereket. Először az úszással kezdtem, a BVSC-ben. Volt azonban nem messze az uszoda bejáratától egy lángossütő, ahol a tejútrendszer legjobb káposztáslángosát készítették. Extra tejföllel, kevés fokhagymával, semmivel össze nem hasonlítható élményt jelentett, s mire megettük, még a fülünk is zsíros volt tőle, mert a szélén kezdtük, s ugyanazon a csapáson berágtuk magunkat a közepéig, s így két oldalt a széle már a fülünket kente. Ettől a tejfölös, picit fokhagymás fülcimpát zsírosító káposztáslángostól szabadulni nem nagyon tudtam. Ha jól emlékszem Béka, vagy Békás volt a neve ennek a vendéglátóipari egységnek. Szóval, mint úszó nem vittem sokra, hacsak arra nem, hogy a Béka, vagy Békás bevételét jelentős mértékben emeltem. Aztán jött a kézilabda. Ebben már szinte a sikerek első lépcsőfokára tettem a lábam, de közbeszólt a cselgáncs. No, itt aztán valóban elértem bizonyos eredményeket. A Spartacus sportklubnak a Népligetben volt egy bázisa. Itt csapkodtuk egymást tatamihoz talán egy évig, amikor Króner Ferenc a Spartacus Szentkirályi utcában székelő felnőtt klubjának edzője – aki tudomásom szerint igen komoly szakembere volt ennek a sportnak – megjelent az edzésünkön, s beválasztott abba szűk csoportba, amely a Szentkirályi utcában folytathatta pályafutását. A Spartacust egy engem ért komoly sérülés, és az iskolai matek osztályzatom, – mely természetesen elégtelen volt – szabadította meg személyemtől. Való igaz azonban, hogy ezt a sportot élveztem a leginkább. Fociban egyszerűen értékelhetetlen teljesítményt nyújtottam. Meccseket persze néztem a TV-ben, mert nem akartam különbözni a fociért rajongóktól. Még ma is emlékszem arra az eseményre, amikor minden rajongásom, amivel a focit igyekeztem megtisztelni, megtört, és végeszakadt. Ez pedig a Cseh-Magyar meccs volt Marseille-ben, 1969-ben, ahol ha jól emlékszem 4:1-re kikaptunk. Ma is hallom Szepesi hangját, amint kétségbeesve üvölti a mikrofonba, hogy „jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok”. Hát jöttek. Szóval ott, akkor valami elszakadt. Pedig abban az időben, s még később is egy darabig volt valami báj és elegancia a fociban. Aztán jöttek a 70-es, 80-as, 90-es évek, az ezredforduló, most tapossuk a 10-es évek végét, s mi történik a világbajnokság után Párisban? Hányszor hallottuk a hírekben, hogy a felbőszült szurkolók táborai it, ott, amott, egymásnak estek, s ki kellett vezényelni a rendőrséget? Mikor, mit és holt törtek össze, zúztak porrá, meccs utáni hevületükben. E helyt muszáj idéznem ismét a Nobel díjas Mario Vargas Llosát, aki erről tömören a következőket írja Látványcivilizáció című könyvében: „A futball, ez a csodálatos játék, amely mindig magas szinten magában hordozta az esztétikumot, most a hordaember, hordaösztöneihez való visszatérés eszközévé vált”. Eddig az idézet. S elképzelem, mi lenne, ha ez a vélemény a futballmeccsek után bőszen randalírozók széles körében ismertté válna? Ajjaj! Inkább mégsem képzelem el. Sőt, ahogy olvasom, mit is írtam, eltöprengek, nem kellene-e törölnöm ezt a hordaösztönös részt, vagy talán inkább testőröket béreljek? Szóval komoly sikereket értem el, hiszen egyébként hogyan tisztelhetett volna meg egy olyan sportember, mint Grosics Gyula, ha nem is a barátságával, de a rokonszenvével mindenképpen? Van egy képem, amin egyik találkozásunk alkalmával éppen labdát váltunk. Emlékszem arra, amikor apám – még kölyökkoromban – párszor elvitt a meccsekre. Szotyola és tökmag akkor is volt, bekiabálások, vagy inkább üvöltések is voltak, de a meccs közben, és utána hazafelé minden kéz, még ha ökölbe szorult is a zsebekben maradt. Jó lenne valahogy száműzni az agressziót, s visszacsempészni az esztétikumot a játékba, a stadionon belül és kívül is. Akkor rokon lehetne a művészettel – mely esztétikumot is hordoz – ez a sport.

Szolj hozzá Te is!