Hajnalban ömlött az eső. Ennek mindig örülök, mert gyűlik a víz a ciszternában, s kihagyhatom a reggeli öntözést. Marad a hajnali séta kávéval a kertben. Bár tegnap barátainknál éjfélig maradtunk, – régen találkoztunk, ilyenkor vége nincs a beszélni való témáknak – hajnali 5-kor mégis felébredtem. Nem tudom, hol lakik bennem az óra, ami akkor is felébreszt hajnalban, ha előtte 4 órával aludtam el. Valószínűleg a gyermek és kamaszkori kötelező hajnali kelések, és tennivalók ébresztőórája ez. A legelső, és leghalványabb napsugár, – ha beszűrődik a szobámba – azonnal felébredek, mert ez nem csak a napkeltét jeleni, hanem a tennivalók kezdetét. Valami furcsa oknál fogva így maradtam kamaszkori éveim után, melyek a korán kelés és a hajnali utazás, meg a munka jegyében teltek. Talán, ha a szobámban tökéletes sötétség lenne, nem ébrednék. Próbáltam pedig ezt sötétítéssel elérni, de valahonnan mindig besettenkedik a fény, s ha az akár csak egy borsszemnyi rés, mégis elég ahhoz, hogy ne a lustálkodásra adjam a fejem, hanem a tennivalót keressem. Ez valami furcsa és elégedettlenséggel vegyes hiperaktivitás? Nem tudom. De azt sem tudom, miért akarok mindig csinálni valamit. Rövid bosszankodás után – hogy miért is nem tudok ilyenkor legalább 8-ig aludni – kimentem a kertbe. Még éppen csak a második kortynál tartottam, amikor a levendulák tövénél, egy halott rigót találtam. Nem volt rajta semmi gyilkosságra utaló nyom. Tollai rendben, vérfoltok sehol. Nem tudom, mi történhetett vele. A nagy cseresznyefán lakik egy család, a fenyőfákon pedig két gerlepár. Ő szegény, oldalára dőlve, kinyújtott lábakkal és kissé fölszegett fejjel feküdt, lábai is hosszan kinyújtva, karmaival, mintha kapaszkodna valamibe. Talán az életet akarta megragadni, mielőtt…..- nem tudom mi történt. Telente etetem is őket. Golyó biztosan nem követte el, hiszen egész éjszaka a nappaliban, helyén horkol. Egyébként sem olyan ügyes, hogy elkaphatta volna. Nyestek vannak ugyan a környéken szép számmal, de ha ő lenne a tettes, vér és kitépett tollak lennének körülötte. De, semmi. Egyszerű természetes halál?  Amikor felemeltem, kis feje ernyedten lógott. Eltemettem. Talán 3-4 évig élhetett volna, ha kibírja a megpróbáltatásokat. Lehet, hogy ő volt, aki tavaly, amikor a kert egy részét felástam, tőlem pár méterre szorgalmasan szedegette a földből kifordított gilisztákat, rovarokat. Néha, oldalra fordított fejjel nézett rám, s mintha azt kérdezte volna, ugye nem zavarsz el, és terítesz nekem asztalt holnap is? Először jobbra-balra forgatta a fejét, majd lecsapott egy gilisztára, és húzni kezdte. Az, persze kapaszkodott – már amennyire tudott a – földbe. A rigó nekifeszült, megfeszített nyakkal és teljes testtel hátra dőlve próbálta az ízletes falatot kirángatni. A giliszta egy darabig bírta, aztán hirtelen, mint egy túlfeszített csúzligumi elszakadt. A rigó letottyan a fenekére, s két másodperc alatt eltüntette szegény gilisztát. Majd rám nézett s megkérdezte, ehetnék még? Amennyi csak jól esik, – mondtam, – s a változatos étkezés követelményeit szem előtt tartva kifordítottam a földből valami fehér színű kövér pajorfélét. Neki már nem terítek. Talán a fiókáinak, ha azokat el nem vitte a nyest.  Felhős, hűvös kissé szomorú reggel.

Szolj hozzá Te is!