A nyár derekán járunk, s a pihenés néha fárasztó. E-mailt kaptam a Zeneakadémiától, melynek csatolmányaként egy excel táblázaton a jövő tanév óraszámai és az annak látogatására kötelezett – majd ehhez a szóhoz később visszatérek – osztályok felsorolása olvasható.

„Nagyságos Dr Liszt Ferencz Apát urnak, több bel – és külföldi rendjel vitézének s.a.t Hivatalból Őcsászári ’ s apostoli királyi Felsége f. é. márczius 21-én kelt legfelső elhatározásával Nagyságodat a Budapesten felállitandó országos magyar zeneakadémia elnökévé, az intézményben szabad lakás élvezményével legkegyelmesebben kinevezni méltóztatott.
Midőn legkegyelmesebb Urunk, koronás királyunk ezen legm. elhatározásáról Nagyságodat örvendetes tudomásul értesiteni szerencséltetném, egyuttal azon reménynek ’ s várakozásnak adok kifejezést, miszerint Nagyságod ez új hatáskörében is azon nagy szellemi kincset, melylyel az isteni gondviselés Nagyságodat megáldotta, a zene művészetének szeretett hazánkban felvirágoztatására szentelvén Nagyságod lelkesült ügybuzgalmának nemzeti közművelődésünk részére új téreket hódítania sikerülend.
Fogadja nagyságod kiváló tiszteletem nyilvánítását.
Budapesten 1875. évi márczius hó 30-án.
Trefort Ágoston s.k.”

(Gádor Ágnes és Szirányi Gábor: A zeneakadémia c könyvéből.)

A nyelvezet cirkalmas udvariassága és ma már erősen régiesnek ható stílusa gyönyörű. Őcsászári és királyi és apostoli Felségének határozata után 9 nappal írta levelét Trefort Ágoston.

Felemelő érzés, hogy ebben az intézményben taníthatok már 24 éve. Most éppen dalirodalmat, mely tárgy az 1875-76-os tanévre kiírt felvételi szerint – mely így szól: „magyar prozódia, vonatkozással a magyar dalra” – már akkor is fontos volt. Igaz, a világ azóta nagyot fordult. Eltűntek a beszédből, írásból a régies fordulatok, melyek most olvasva fölöslegesnek és túldíszítettnek, sokszor nehezen követhetőnek tűnnek. S ha már Trefort Ágoston levelében kétszer is előfordul a „cz” régies változat, nézzük Kosztolányi ötvenegynéhány évvel később a „cz”-től hogyan búcsúzik. Az 1922-es akadémiai kiadvány ugyanis törölte a magyar nyelvből ezt a „csökevénybetűt”. „Jó, hogy megszabadultunk tőle”, írja Kosztolányi ugyanakkor „nem minden meghatottság nélkül” fogadta a cz halálhírét, hiszen „az elmúlásban mindig van valami szomorú”, márpedig „ez az öreg betű közel százhuszonöt évig élt”. Majd ezt írja:

„Most elbúcsúzom tőle, végképp. Íme, a sírfelirata: Czammogó voltál, szegény cz, czéltalan cziczoma, és elpusztultál, czimbora. No, Isten veled.”

Szóval van ebben a régiességben valami tiszteletet adó, tiszteletet érdemlő szépség. De nem csak nyelvében változott a világ, hanem az érintkezés kultúrájában, és sajnos, a kötelezettségekhez való hozzáállásban is.

Forgatom Gádor Ágnes és Szirányi Gábor könyvét s eszembe jut, – ha már a kötelezettségről írtam fentebb – hogy mit jelentett ez a szó egyetemista éveim alatt, s mi történt, ha a kötelességemet nem teljesítettem. Most, mint tanár tapasztalom, hogy mit jelent ma, s a nem teljesítésnek milyen következményei vannak, s bár a nyelv bizonyosan nem véletlenül változott, XIX.-ik század végétől napjainkig, azt hiszem, meg kellett volna őriznünk néhány fontos dolgot, mint pl. a határidőre elvégzendő munka kötelezettségét, s e kötelezettség figyelmen kívül hagyásának következményeit.

Szolj hozzá Te is!