Holnap olvasópróba. A Mario és a varázslót olvassuk össze. Első prózai rendezésem, első próbanapja. Nem tetszik ez a szó; prózai. Van benne valami lealacsonyító, egyszerűsítő jelentés, holott ez a nap s a Spirit így mindenestől felemelő és izgalmas, és nem kevésbé fontos számomra, mint volt bármelyik első munkám, vagy első operaház ahol jártam.

David Copperfield, Flying. Nézem a műsort….produkciót….művet….előadást……? Nem is tudom, mi ez. Varázsló, illuzionista, bűvész, ripacs? Kissé lehajtott fejjel, alulról fölfelé néz, gondosan fésült karcsú kis tincsecske lóg homlokába. Haja hosszú, kissé tupírozott, éppen csak borzas, s annyi hajlakkal fixálva, hogy amikor igéző tekintetű feje megmozdul a hajkorona kissé megkésve, de mégis egyben rezdülve kövesse, a koponyát. Jobb szemöldöke magasabbra emelve, mint a bal, kissé kétkedő, kérdező attitűdöt kölcsönözve így a bogárbarna szemeknek. Titkos, hovatovább misztikus, Mona Lisa mosolyára hajazó gesztus suhan át orcáján. Sugárzik róla a szép vagyok, híres vagyok, gazdag, vagyok, tehetséges vagyok, hódító vagyok, okos vagyok, világhírű vagyok érzése. A háttérben felhők, ezüstöskék ég, némi köd és füst, s felcsendül halkan valamilyen zene, amit a lassan mámor felé úszó közönség hangos ujjongása kísér. Halk üstdobpergés, a vonósok kimért crescendoval fölkúsznak, s a csúcsponton, melyet az üstdob határozott fortéja alapoz a vonós szólamban felcsendül egy nyúlós-nyálas nagy szekszt lépés, melynek hat hang különbsége mintegy nyújtózkodásra késztet. S láss csodát David, nyújtózkodik is és gondosan homlokába fésült tincsecskéjével együtt lassan először levitálni, lebegni kezd, majd finoman meglódul, s mintha lassított felvételen néznéd, – mintha víz alatt úszna, – a magasba emelkedik. Közben ki-kimosolyog a közönségre, olcsón artisztikus gesztusokkal szépeleg, a zene, vagy inkább hangahatás új merész modulációba kezd, David még magasabbra emelkedik, felhők, köd, a közönség már vijjog, mintha egy sereg héja repülne át a nézőtéren. David ekkor rátesz egy lapáttal, s az eddigieknél merészebb kunsztba kezd s a tovább erősödő vijjogástól kisérve bukfencet mutat be 8 méterrel a színpad fölött, a  közönség vijjogása tetőfokra hág, majd jobbra-balra, fel és alá úszik a levegőben. Aztán lassítva közelít a színpad felé, de alighogy lábának világhírű nagyujjával érinti azt, újabb, az antik görög vázákon látható hibátlan testű sportolókat idéző pózt vesz fel, s mint Ganymed, Zeus pohárnoka sietett az Istenség keblére, merész ívben, határozottan emelkedni kezd. Újabb moduláció, és feltűnik….na ki?….hát persze, hogy egy fiatal hölgy egy született porcelán baby, kinek alabástrombőrű orcájáról felillan s szinte még a képernyőn keresztül is elbódít a Chanel No.5 illata, s kit David óvón, oltalmazón, mint egy gyermeket karjaiba vesz, s így együtt lassan a kiszínezett és illatos boldogságban, a zene levezető nyálasságától kisérve földet, illetve színpadot érnek. A huhogás, vijjogás, ordítás és taps decibele kiveri a potmétereket még a szomszéd kerületben is. David könnyű harmatos csókot lehel a porcelán baby kacsójára, Chanel No.5 illatú alabástrom orcájára, aki megrészegedve e kegytől, mosolyogva távozik, közben bizonyosan arra gondol, talán e szerény közreműködéssel tett egy lépést a világhírhez vezető lépcső első foka felé. Még nem rá, de felé már igen!

Sajnos, ezt a látványosságba bújtatott illúziót, ezt a nyúlós negédet nehezen viselem. Miközben tudjuk, hogy a fizika törvényei szerint nem történhet meg az, amit látunk, önfeledten tapsolunk és vijjogunk, huhogunk, mert, jaj de jó…..nézd….lebeg……úszik a levegőben és milyen szép, az a porcelán baby is. Nyúlós, nyálas, csaló szórakoztatás. „Látványcivilizáció!” Ő nem démoni, és veszélyes, nem varázsol, csak csal.

Ki a varázsló, ki az illuzionista, ki a bűvész? Még Cipolla sem az. A bűvész nyulakat tüntet el, a fülünk mögül húz elő egy százforintost, sétabotot tör egy pillanata alatt selyemkendővé, s hasonló, jobbára unalmas trükkökkel operál. Az illuzionista látványt ébreszt, mesébe illőt, a fizika törvényeivel ellenkező, hihetetlen látványt. Akkor is tátott szájjal nézzük, ha tudjuk, hogy zsigereinkre ható mellékkörülmények, mint hang és fényhatások is gerjesztik a látványt. Az illúziót. Ami talán a csalásnak, kedvesebb szóval a csalódásnak, egy másik kifejezése.

A varázsló inkább mesehős. Csúcsos süvegben, szikrázó pálcával a kezében, varázsol békává, majd abból sassá, esetleg dromedárrá, ha úgy tartja kedve, majd ha jól viselkedtél, mint béka, sas, és dromedár, kegyes és megbocsájtó mosollyal visszavarázsol a legkisebb királyfivá, aki megpróbáltatásai díjaként elnyeri az aranyhajú lány kezét, s boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Cipolla egyik sem. Túl egyszerű lenne. Cipolla az a szinte rokonszenves démon, akiről – ha balsorsunk színpadon kívül összehoz vele, – sokadik találkozás után sem gondoljuk, hogy a világot helyéről kizökkenteni képes. Közöttünk él és csak akkor nyugszik rövid időre, ha ránk terítette hatalmát, aztán decensen, és önelégülten, a többieket finoman lenézve gyönyörködik a művében. Nem hajol meg, nem köszöni meg a tapsot mellre kulcsolt kézzel, emelt fővel viseli a sikert, démoni valója sikerét. Rokonszenves, szinte átéljük a Stockholm szindrómát, ha részesei vagyunk megalázó ámokfutásának. Tapsolunk neki, kedveljük, de csak, mert nem mi vagyunk az alanyai. Nem mi vagyunk?

Nem kell szikrázó pálca és korbács a kezébe, csúcsos süveg a fejére. Elég, ha jelen van, egy közülünk, aki öt perce, még koktélt ivott, s mi sem tudjuk, hogy már akkor „dolgozott” amikor a poharat felemelte. Már akkor „dolgozott”, amikor Torre di Venere főterén kocsit rendelt, hogy a szállására hajtasson. Sőt, talán nem volt pillanat az életében, hogy ne „dolgozott” volna. Ő nem elégszik meg egyszerű, fizikai törvényeket ostromló mutatvánnyal, nem jóképű, nem hullik csintalan tincsecske a homlokába. Cipollát csodáljuk, tapsoljuk, s bámuljuk a kiöltött nyelvet, az összegörnyedt testet, a kártya és számtani trükköket.

A legutolsó trükkre adott válasz megoldani látszik ugyan a pillanat konfliktusát. De csak a pillanatét.

Szolj hozzá Te is!