A reggel olyan, mint mindig, de ma egy kis fűnyírással tarkítva. Aztán gyors zuhany, borotválkozás, a reggeli munkában átizzadt ruha, valami hétköznapi eleganciára cserélése, hiszen újságíró jön hozzám. Ilyenkor először azon gondolkodom, vajon mit kérdez majd, kíváncsi lesz-e fontos dolgokra, mint művészet, színház, tanítás, kultúra. Vagy számíthatok olyan kevésbé fontos kérdésre, mint az, amit pár éve első könyvem megjelenése előtti hetekben egy országos napilap újságírója tett fel, amely így hangzott: akkor számíthatunk majd jó szaftos részletekre? (és ez nem bulvárlap volt) Nem tudom szaftos volt-e az elmúlt negyvenöt év. Nem tudom kinek mi a szaftos? Ma azonban majdnem két órán át nagyon jól beszélgettünk. Természetesen kultúráról, művészetről, színházról, tanításról. Talán furcsa, hogy ezt a szót használom, de megrendítően jó volt. Két óra hosszat beszélhettem arról, mit tartok fontosnak, mi az, ami szerintem nincs rendben, mit kellen tennünk, hogy rendben legyen. No persze azonnal felötlik bennem, hogy mit zúdíthatok magamra, ha ez megjelenik, milyen szakmai és közéleti ökölrázásokat, holott önmagában az, hogy negyvenöt színházban, színpadon, s egyetemen töltött év után egyáltalán felötlik ez bennem, egyszerűen abszurd, és elfogadhatatlan. Szóval eldöntöttem, hogy nem érdekel. Szeretném megtartani azt a jogot, hogy kimondhassam azt, amit fontosnak tartok. Elsősorban azért, mert semmi más nem vezet, mint a jobbítás szándéka, mint az, hogy lehámozzak a művészetről , a művészekről minden mellékgondolatot, belemagyarázást, és éppen aktuális ilyen- olyan irányzatot. Nem tudok, képtelen vagyok, de nem is akarok, más mérce szerint gondolkodni, mint amit a művészet, – legyen az annak bármely ága, – szerintem érvényes útjelzői szerint követni vagyok köteles. Tettem ugyanis egy esküt, amikor 1973-ban felvettek a Zeneakadémiára. Márpedig az eskü – bármilyen kevéssé divatos is szó ez, és sajnos bármilyen gyorsan veszíti is jelentőségét az önérdekkel szemben – nem szeghető meg! Össze kellene hangolni a szándékokat, s nem vélt, vagy valós sérelmek s érdekkülönbségek mentén hadakozni, hanem egy mindenen átívelő és minden mást lefokozó lényeg irányába menni. Ez pedig nem más, mint a művészet, a tanulás, az érték, az ezer éves kultúra, a nyelv és egymás között viselt viszonyunk, minősége, mely csak egy irányba, az emberség felé mutathat, hiszen ez a széles értelemben vett kultúra nem más, mint a közösség kohéziós ereje. Ha az elsorvad, mi más jöhet, mint……

Szeretettel mindenkinek Arany János sorai:

S lőn új idő – a régi visszacsökkent –
Reményben gazdag, tettben szapora;
A „kisded makk” merész sudárba szökkent;
Ifjú! ez a kor: „Széchenyi kora.”
Nézd az erőt: hatása mily tömérdek –
De ne imádj: a munka emberé –
Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
Mily biztosan lejt a közjó felé.

Szolj hozzá Te is!