A reggeli ugyanolyan kiváló, mint volt tegnap, vagy akár három éve. Apróbb fennakadás az állomáson. Várakozunk az 5-ös vágánynál. Már látjuk, hogy a vonat Treviso felől közelít, mire a hangszórókból a következőt hallom: a Treviso-ból, Venezia Santa Lucia állomásra tartó szerelvény, nem az 5-ös, hanem a 9-es vágányra érkezik. Na…….nem elég, hogy a főútvonalak Mestrében nincsenek minden sarkon megnevezve,…még ez is – gondolom, s hosszúvágtában indulunk az aluljárón át a 9-es vágány felé. Elnézem ezt is az olaszoknak. Az első lagúnánál egy kávé, de micsoda kávé!!! Irány Murano. Legutóbb elhibáztuk, mert nem ott szálltunk le a hajóról, ahol kellett volna. Mindig elkápráztatott utazásaim során, ha az hallottam, olvastam, egy városról, hogy itt már 600 éve, vagy 1000 éve milyen csodák születtek. Most azt olvasom Muranóról, hogy ezen a környéken már 1000 évvel ezelőtt is foglalkoztak üvegkészítéssel, s Velencéből úgy 700 éve a tűzveszély miatt telepítették őket Muranóba. Valóban veszélyes foglalkozás ez. Elnéztük a mestert, amint az 1400 C fokos kemencéből előhúzza a fúvócső végén vörösen izzó gömböt, majd különféle szerszámokkal húz, csavar, lapít, fordít, görbít rajta, s egyszerre ott ágaskodott a tűzálló asztalon egy ló, aztán egy hal. Jó, a hal nem ágaskodott, hanem csak az uszonyain állt. Mindezt 3 perc leforgása alatt követte el. Aztán meglepetés következett a szemlélődő gyerekeknek. A mester egy izzó gömböt húzott elő a kemencéből, ezúttal nem formázott belőle sem lovat sem halat, hanem csak fújta kitartóan. Az izzó gömb meg csak hízott, nőtt, elveszítette vörös színét, már akkora volt, mint egy hatalmas luftbalon a farsangon a gyerekek kezében, egyszerre hangos dörrenéssel szétrobbant. Az összeverődött kíváncsi látogatók tapsban törtek ki, a mester asszisztense papírdarabokat illesztett a lóhoz, mely még mindig olyan forró volt, hogy a papírcsíkok azonnal lángra kaptak, egy nap – mondta – míg teljesen kihűl. Majd a taps és hangos wow, azaz váau – vagy a jó ég tudja hogy mondják – kiáltások csillapodtával a mester mindkét alkotását visszadobta a kemencébe. Rövid életű műalkotás volt mindkettő. Valójában azt, hogy műalkotás volt-e, nem tudom, vagy inkább nem hiszem. A környék boltjaiban láttam valóban művészi alkotásokat, melyek a mesterek keze alól kerültek ki. Sajnos temérdek giccset, és ócskaságot, filléres, és nívótlan, – mondjuk így nyugodtan – cuccot is készítenek, ami sajnos bizonyosan jó pénzt hoz, művészi értéke azonban vajmi kevés. Murano, kis Velence, érezhetően nyugodtabb, mint a nagy testvér. Az egyik lagúna partján leülünk egy étterem elé, a szék lába szinte a vízben. Igen, az ember itthon is próbálkozik azzal, hogy különféle olasz tésztákat készítsen, de azt a könnyedséget, ízkavalkádot, a tészta főzésének idejét, hogy pontosan al dente legyen, a sugo fűszerezését, a parmezán, vagy padano reszelésének, vagy inkább forgácsolásának módját, a tálalás elegáns, mégis kicsit szemtelenül kócos ravaszságát, még akkor sem utánozhatjuk tökéletesen, ha minden alapanyag Olaszországból érkezik. Ez a mai ebéd, tagliatelle, a tenger finomságaival, melynek koronája a kagyló, természetesen parmezán sajttal, mely inkább forgácsolva, papírvékonyra hüvelykujjnyi szeletkékre, – és igen vörös bort ittam mellé – szóval ez az egész, egyszerűen elbűvölő, lenyűgöző. Vissza Velencébe. Eljátszom a gondolattal, hogy ezt, vagy azt a házat venném meg, természetesen saját kapuval a vízre, hogy hoznám rendbe, s milyen hajót kötnék a kapu cölöpjéhez. Van néhány hely a világon, ahol képes lennék hosszú időt tölteni. Velence az egyik. Az ebédet ledolgoztuk sétával, a lépésszámláló most is 20.000 körül mutat. Egy prosecco Bellini, az egyik félreeső kis téren. Közepén egy kút. Elmennek mellette az emberek, egy két kutya körbe szimatolja, megnézi mit hagyott ott az előző kolléga. Én is megbámulom a kutat a fedőjét, oldalát. 1410 óta áll ott.

Szolj hozzá Te is!