Sajnos az örömbe sokszor keveredik üröm. Ez a történet Keszthelyen esett meg. Néhány évtized munka alatt megtanultam már, hogy ilyenkor rándítsak a vállamon, s a helyzetből kihozzam, vagy pillanatnyi lehetőségeimhez mérten, legalább megpróbáljam kihozni a legjobbat. Az előadások mindegyikét helyi segítők munkája tette könnyűvé. A kéréseinket azonnal teljestették, s az előadások végén ott tapsoltak a közönség soraiban, s bravóztak az „égi gyermekeknek”. Hálás vagyok nekik ezért. Sajnos azonban, mint írtam, olykor üröm is keseríti az örömöt, amikor a dolgát végezni köteles helyi szervező, segítő, nem végzi a dolgát, inkább sértődötten mormol valamit, amikor arra kérem, hogy a tűző napról vigyenek át padokat az árnyékba, aztán ismét sértődötten mondja – most már nem mormol, hiszen egyre idegesebb, amiért dolgoznia kell – hogy nincs több pad, mert nem számítottak ennyi nézőre. Persze, hogy ő nem számított, hiszen ez Mozart, nem pedig hiphop, vagy stand up, vagy a jó ég tudja, milyen szórakoztatóipari termék. Ezzel a mondatával nehezen tudok kezdeni bármit is. Valami azt súgja nekem, hogy ez nem az én dolgom, de még mindig udvarias vagyok, sőt az egyik néző segítségével magam is padot hordok egyik helyről a másikra, miközben a felelős duzzog. Az egyik szereplő azt kérdezi a duzzogón mormolótól, hogy hol tudna átöltözni, mire a duzzogó mormoló arcátlanul közli, hogy: ott a folyosón…..elég széles a periférikus látása nem? Közben a közönség kitartóan jön, már legalább 300-an vannak. A sértődött szervező csak 150-re számított. Kérem, hozzanak még padot. Nincs több – mormolja sértődötten a duzzogó. Ekkor előtör belőlem, kőbányai úri nevelésem – ezt nem sértésnek szántam Kőbányára nézvést, hiszen ott születtem, s ma is imádok visszajárni oda – s mosolyogva, halkan mondom neki, akkor kérem, szíveskedjen székeket hozatni. Válasz nélkül ott hagy. Tíz perc múlva kezdenénk, de még vagy százan állnak a füvön. Majd megérkezik pár biztonsági őr, köszönet nekik – mindkét kezükben székekkel, aztán szorgalmasan fordulnak még párszor. Közben betanítom a jelenetet az „égi gyermekeknek”, gyorsan legyártom a fáklyákat, mondok pár szót a közönségnek és kezdünk. A duzzogót nem látom sehol, az előadás végén sem jön oda, még elköszönni sem tudok tőle, megköszönni sem tudom a segítségét, pedig megtanított valamire így negyven év profi énekesi pálya után. Arra, hogy Mozart még egy ilyen sértődött duzzogót is túlél, sőt, még sajnálni is képes legyek, amiért nem szereti Mozartot. Azt hiszem sok dolgunk lesz még.

Szolj hozzá Te is!