Több könyvtárnyi irodalma van már Velencének, ezért úgy érzem, nem illik a szót szaporítanom, hiszen aligha tudok újat írni s talán már untatom is az olvasót. Nem is Velencéről írnék, hanem arról a megrendítő, elgondolkodtató és csodálatos valamiről, amit Velencének hívunk. Arról a csodálatos kultúráról, amely lépten-nyomon kísér, s nem csak a templomokban, a múzeumokban, San Marco-ban, Dózse palotában, Ca’ Doro-ban, Fenice-ben a keskeny sikátorok és apró terek kútjainál, évszázados épületeiben, lagúnák és éttermek, mint az 1500-óta működő Ristorante Aquila Nera illatában, az olasz konyha és bor nagyszerűségében, a Rialto zsivajában, San Giorgio-ban, karneválok maszkjaiban, galambok nyüzsgésében, a San Michele temetőjében nyugvó Brodszkij, Gyagilev, Sztarvinszkij, Ezra Pound és mások ránk hagyott műveiben él, hanem valahol a 2000 éves kultúránk mélyén. Hiszen ez a kultúra adta nekünk mindezt. Ó igen tudom, sokakban felötlik most, hogy mit adott még, ami nem ilyen szép. De mindez most nem érdekel, mert Velencéről mégis a csodák, az emberi szellem nagysága a művészetek, az emelkedett humánum jut eszembe, mely évszázadok múltán is elkápráztat és főhajtásra késztet, még akkor is, ha a Sóhajok hídját és a börtöncellák árnyékát is bejártam. Első velencei utam alkalmával az volt az érzésem, mintha mindez nem lenne valóságos. Mintha egy színházban, operában járnék, s ha bepillantanék a házak és palazzók, templomok mögé, kiderülne, mindez csak díszlet, – amit este az előadás után a díszletezők elbontanak – mint a színházakban a parapet falak és támaszok, melyek a nézőtérről látható illúziókat tartják, s csak szemből szépek. Meg tudjuk őrizni mindezt? Másnap felébredek, de ezek a díszletek, vagy inkább díszek ott vannak, s mintha tegnap nem jártam volna közöttük, úgy csodálkozom rájuk megint, s mögéjük nézek, dolgoznak-e még a pécsi díszletezőink ezen a varázslatos illúzión?  Tehetünk valamit az enyészet, ellen? Az emelkedő vízszint ellen? Az önző és nemtörődöm hülyeség ellen, ami szépen lassan mindent elpusztít körülöttünk? Önmagunk leszünk e nemtörődöm globális hülyeségnek utolsó állomása, mi leszünk utolsó áldozatai? Kissé elszomorodom, mert eszembe jut Kányádi Sándor: Sörény és koponya címmel komponált versfolyamának néhány záró versszaka. Remélem igen, tehetünk a szellemi és fizikai enyészet ellen. Jó lenne visszamenni még sokszor, ha csak egy sétára, kávéra, al dente carbonara spagettire, venetoi borra s a még nézhető és élvezhető, – az emberi szellem alkotta – csodák élvezetére.

Holnap északnak vesszük az irányt, Trevison, Cortina d’Ampezzon keresztül egészen San Candido körüli hegyekig és Dobbiaco gyönyörű taváig.

Szolj hozzá Te is!