Elérkezett a nap. A hetedik. Hajnalban keltem, kitakarítottam a kertet, összeszedtem a hulladékot, ami építkezések után marad. Két kőműves vert át, de végül elkészült. Ömlött is sokat az eső, ilyenkor abba kellett hagyni a munkát. A kertet, állandóan gondozom. Ritkán kisebb-nagyobb átalakításokat végzek rajta. Nem tervezem meg előre a tennivalókat. Leginkább csak jön egy ötlet, s nekiállok. Amit tudok, megcsinálom magam, amit nem arra hívok szakembert.  Így volt most is ezzel a nagy halom terméskővel. Szerettem volna a ciszterna fölé építeni valamit, hogy csúnya fekete vaslemez tetejét eltakarja.  Bevezetem az áramot, a ciszternából a vizet, lesz benne egy nagyobb darab kőből kifaragott madáritató, fölfuttatom rá a vadszőlőt, az ősszel gyönyörű, ezerszínű lesz, mellé nagy fagyálló cserepekben évelő virágokat ültetek – így gondoltam. Nagyon tetszett, ahogy épült. Amikor egyre csak fogyott a kő, s láttam, hogy ez a kupac nem lesz elég, a kert sarkában, félig a földbe süllyedt nagy és nehéz hosszúkás darabot, mely már vagy tíz éve ott kandikált ki a földből, kiemeltük. Apró meglepetés volt, hogy ez nem csak egy egyszerű darab – terméskő volt. Valamikor régen itatónak használhatták. Ahhoz nem volt elég nagy, hogy ugyanezt a szerepet töltse be, de beépítjük még a falba valahová – mondta a kőműves. Aztán ez lett belőle. Nem csak egyszerű kerti kút. Tetőt emeltünk fölé, a földből kifordított egykori itató, mint egy apszis, függőleges helyzetben mélyed a falba, előtte a hosszában félbevágott fenyőgerendákból, az eredetileg virágcserepeknek szánt tartó, most már inkább oltár, s mögötte az egykor volt itatóban, Petrás Mária kerámia domborműve, Mária, karján a gyermek Jézussal.

Pontosan 50 éve, szeptemberben, még nem egészen 15 évesen tettem meg az első felelőségteljes és szinte már felnőtt lépéseket, amikor hajnali kelés után reggel 6 órára dolgozni, szakmát tanulni mentem, Kőbányáról, Óbudára. Akkor zárult le az élet egy szakasza, a gyermekkor, amelyben – bár egyre kevésbé, de – még lehetett nemet mondani, s egy ilyen nemre az a válasz érkezett, hogy jó, most nem, de holnap, vagy holnapután meg kell tenned, amire most nemet mondtál. Aztán sokszor szüleim nagyszüleim tették azt meg helyettem.

1968 szeptemberén egy csapásra megváltozott minden. Ki kellett radíroznom szótáramból a fél mondatot, mely így szólt, „nem csinálom meg, vagy nem teljesítem a kötelességemet”. Tudom, hogy nem jár ezért köszönet, hiszen természetes, hogy szakadatlan munkában és tanulásban, a kötelességekre igennel válaszolva telt el ez az öt évtized. Azt is tudom, hogy semmilyen dicséret, vagy kiváltság ezért nem jár és emberek milliói tették, teszik dolgukat hasonlóan. A kiváltság maga a munka, a lehetőség, az abban való képesség szerinti helytállás, felelőségvállalás és igenlő válasz volt. Ez a zenét, művészetet, színházat, tanítást jelentette, és jelenti.  Az ajándék, hogy mindezt úgy tehettem meg, hogy Isten erőt és vállakat adott hozzá, hiszen akinek terhet ad, vállakat is ad, s hogy mindig akkor segített, amikor már fájt és elfáradt a vállam, pedig szükségem volt rá. A vállamra és Isten segítségére. Megtanított igent mondani.

Márai írja: „Istent soha nem tudtam elképzelni, valószínűleg, mert nem emberi és földi, hanem isteni. Az ember, mikor elképzeli és képen vagy szobor alakjában kifejezi az Istent, mindig valamilyen szakállas ősapát képzel el és fejez ki, egyfajta törzsfőnököt, sok hajjal, peplumban, gyapjas szakállal, mint egy rabbit vagy francia tanfelügyelőt. Így ábrázolták a görögök és rómaiak Zeuszt és Jupitert, így a kereszténység az Atyát. Ez az ábrázolás mindig megzavart, szégyenérzettel töltött el. Az ilyen emberszabású Istent, akinek ondolált szakálla van, s orra is van, melyet időnként nyilván kifúj, nem érezhettem igazi Istennek. Az Atya, Fiú és Szentlélek ábrázolásai közül csak a Szentlélek elképzelése tetszett Istenhez méltónak. Isten alkotta és igazgatja a világot, s ezért bizonyos, hogy a világ hasonlít Reá is, de Isten nem lehet emberi, mert máskülönben borbélyhoz is kellene járnia. Ez az együgyűség mindig felbosszantott. Az én Istenemnek nincs szakálla, sem pepluma. Minden dolgok mögött van, mint Erő és Értelem. Isten számomra a Szándék, mely áthatja a világot. Ez a Szándék tudatos. Ezért tudok beszélni vele, hamis elképzelések nélkül, ahogyan a parányi értelem beszél a végső, a nagybetűs Értelemmel”

Most, 50 év igen után, itt a kertemben is beszélgethetek vele, mert segítséget kell kérnem a további igenekhez.

Szolj hozzá Te is!