Itt a nyár kellős közepe. A szokásos reggeli körutamat járom a kertben. Mezítláb a harmatos fűben. A korán kelőnek, aki még szinte félálomban botorkál a teraszról a kertbe, ez a legszebb ébresztő. A levendula kitartóan ontja illatát, ami csak fokozódik, amikor megitatom. Még hűvös van, s ez kellemesen borzongat, érzem, ahogyan simogatja hátamat. Sétálok tovább, itt a hortenzia, a rózsa. A rózsa, amelynek manapság egyre szerényebb az illata. Nem így az enyém.

Na, mi jut eszembe? Mi más, mint Schumann és Heine: Am leuchtenden Sommermorgen geh ich im Garten herum. Es flüstern und sprechen die Blumen, ich aber wandle stumm. Es flüstern und sprechen die Blumen, und schaun mitleidig mich an. Sei unsrer Schwestern nich böse, du taruriger blasser Mann.

Ilyen volt ma a reggel. Szikrázott a nap, s nem is kellett nagyon fülelnem, hogy meghalljam a virágok suttogását. Heine virágjai részvéttel, szánakozva néztek a költőre. Milyen jó, hogy az én történetem innen elágazik, s nem érvényes rá Heine utolsó sora.  Hermann Hesse az Üveggyöngyjátékban, hosszan ír arról, hogy Josef Knecht, a Magister Ludi fiatalon, amikor zongora leckére ment, s az odafelé úton egy bodzabokorról levágott egy ágat, hogy sípot faragjon belőle, az abból kicsorduló nedv illata elbódította. Akkoriban Schubert: Frühlingsglaube című dalát vették éppen, s számára a bodzavessző kicsorduló nedvének illata, s a Schubert harmónia, a dallam, a jobb kéz szeksztpárhuzam dallama örökre egybefonódott. Ha bármikor ez után meghallotta ezt a zenét, azonnal érezte a bodza kicsorduló nedvének illatát, és fordítva, ha az illatot érezte, belül azonnal hallotta a zenét. Azt hiszem a művészetben éppen az nagyszerű, hogy a hasonló élmények csak azok számára igazak, akik átélték, s ha egy ilyen élmény, alkotásra késztet egy művészt, így lesz az egyedi, mert csak az ő számára igaz. Azt hiszem a hasonló párhuzamok, nem midig ilyen békések és idilliek, mint az enyém ma reggel és Josef Knechté a szimbolikus Kasztáliában. Bár Heine utolsó két sora előrevetíti a tragédiát, mégis varázslatosan álomszerű képet fest, s ugyanúgy varázslatos zenét komponált hozzá Schumann. Ilyesmi jár a fejemben kora reggel a kertben, virágok öntözése közben, s elkezdek örülni – már talán százezredszer – hogy ezt a pályát választottam. Vagy talán Ő választott engem? Remélem igen. Lassan végzek a reggeli rutinnal, ami nem is rutin, sokkal inkább rítus, amit még szebbé tesz ez a kis fekete bundájú, fehér mellényű értelem, aki három perce nedves orrát kezemhez, lábamhoz dörgölte, s azt mondta – kelj már fel, s most nem veszi le szemét rólam, a Golyó. Három perc még, s a kávé, kevésbé költői, inkább pezsdítő illata végleg felébreszt. Reggeli, gyümölcsös zabkása, mert fogynom kellene egy kicsit (talán nem is csak egy kicsit). Még két óra, s érkezik egy barát Olaszországból, előkészítem az ebédet. Elindult a nap. És milyen jó!!!!

Szolj hozzá Te is!