Vasárnapi penzum: Mozart, Brahms, Dvorzsák, ők a mára rendelt szerzők. Hallgatom dalirodalom osztályom növendékét. Milyen jó dolgom van! A „gyerek” tehetséges, szorgalmas, érdeklődő, figyelmes, és bármilyen kevéssé tűnik divatosnak, tisztelettudó. Jövő heti diplomakoncertjének anyagát még utoljára, ma átvesszük. Vasárnapi ajándék Mozart, Brahms és Dvorzsák. Amikor Mozart Don Giovanniját rendeztem, a munkát megköszönve levelet írtam mindenkinek, aki a produkcióban részt vett. Zenekarnak, karmesternek, kórusnak, énekeseknek, asszisztensemnek, a színpad mögött, alatt, mellet dolgozóknak, öltöztetőknek, sminkeseknek, hang, és világosító osztálynak. A levélben állt egy mondat: „Engem boldoggá tett, hogy pár hónapra, a próbák és az előadások idejére, kollégája lehettem Mozartnak, és nektek”. Kissé furcsának hat ez a mondat, hiszen, inkább szolgája voltam, Mozartnak. Hogy is lehetne halandó, kollégája egy Istenségnek?

Brahms: Négy komoly ének és Dvorzsák: Bibliai dalok. A Szentírás szövegeire komponált gyönyörűségek, és Mozart világi támájú műve: Per questa bella mano. Mind tele csodálatos értelemmel, varázslatos zenével. Kölyökkoromban találkoztam velük. Elsősorban Brahms zenéjével, a kettősversennyel. Most meg itt ez a Négy komoly ének az elképesztő szövegével és az arra szerezett dallam és zongoraszólam tökéletes egységével. Akadémista koromban tanultam és énekeltem, de huszonegy évesen csak a műnek és lényegének felületét tapinthattam ki. Feltörni a diót nem voltam képes. Aztán múltak az évek, évtizedekké szaporodtak. Út közben találtam meg, a megfejtés titkát. A diót is féltve kell, nem is feltörni, hanem inkább felnyitni, a két félteke közé illesztett késsel óvatosan. Így a művelet értelme a gyümölcs, az érintetlen lényeg, sértetlen marad. Olyan zene ez, aminek nem a szépsége nyűgöz le első sorban, hanem az értelme, mondanivalója, annak örökérvényűsége, és mindenkire – előbb, vagy utóbb – érvényes törvénye. Talán emlékeznek még a május 3i-i bejegyzésben a Mario Vargas LIosa idézetre. Ide illesztek egy másikat, a Nobel-díjas Hermann Hessétől. Íme: “a zene hanyatló korszakai teljesen érthetetlenek maradnának, ha nem ismernők fel bennük, minden alkalommal az érzéki és mennyiségi elem fölülkerekedését a szellemivel szemben.”

A hanyatló zenéről ír, – amely egy másik Hesse gondolat szerint a hanyatló kor terméke – ahol az érzéki és mennyiségi elem a fontos és nem a szellem, az emberi szellem, melynek talán voltak boltlásai, mégis ez adta a tudományok, művészetek, az emberi haladás színét javát. Ó igen, bizonyosan vitába lehet szállni ezzel a meglátással, aszerint ki, mit tart értékteremtő művészetnek. Úgy érzem azonban, hogy napjainkban nehezen vonható határ az érzéki-mennyiségi, és a szellemi közé, így sajnos sokan tartják a hanyatlót művészetnek. Talán erős szavak, amiket mondok, mégis úgy érzem, Mozart Don Giovannijához, vagy R. Strauss Rózsalovagjához képest – Bachról nem is beszélve – a manapság oly népszerű, könnyen emészthető, és érthető musicalek és a szórakoztató ipar zenei anyagai éppen az érzéki és mennyiségi elemeket részesítik előnyben a szellemivel szemben. Az érzéki és mennyiségi elemek cégére lóg a musicalgyártó műhelyek ajtaja fölött.

Kissé elkalandoztam a mai naptól. Vissza Mozarthoz, Brahmshoz, Dvorzsákhoz, növendékem gyönyörű hangjához. Inkább erre emlékszem a mai napból, meg a nagyszerű vacsorára a falu másik felén a hegyen, barátaimmal egy asztalnál, és Golyóval a lábam mellett.

Szolj hozzá Te is!