Szabad nap. Általában egy órányit bírok ki ebből a fajta szabadságból. Mondjuk reggel héttől, nyolcig. Nyolckor már túl vagyok Golyó kutyám szeretgetésén, bársonyos füle tövének vakarásán, a reggelin, a szertartásszerű kávézáson, néhány fontos e-mail elolvasásán és megválaszolásán. Telhetne a napom semmittevéssel is ezek után. Próbáltam már párszor, hátha sikerül. Hiába. Nem kell hozzá húsz perc, s feszült, ideges leszek. No, csináljunk valami hasznosat is. Ez a mondat, sokszor hangzott el anyám szájából, amikor kamaszkoromban áhítattal adóztam a semmittevésnek s legkedveltebb elfoglaltságom volt olyan frizura fésülése, mely vágyaim szerint, az enyémhez hasonló vágyakat kelthetett a lányoknál. Anyám felszólítása megkerülhetetlen elvárássá izmosodott, gyermek és kamaszéveim alatt, különösen, amikor – nem túl jó tanuló lévén – az általános iskola után, gimnáziumba nem vettek fel s így szüleim mesterségre adtak, s kénytelen voltam tizennégy évesen hajnali negyed ötkor kelni, reggel fél hatkor az Óbudai Hajógyár portáján bélyegezni, hatkor a munkát felvenni. Ugye a Ratkó korszak gyermekei előtt nem ismeretlen a fogalom, bélyegezni munkakezdés előtt. A szakmát tanító mesterek sem bántak kesztyűs kézzel a tanulókkal. Három kemény évig tartott ez a fajta iskola, vagy inkább kiképzés. A középiskolában sem volt más a helyzet. Sőt az érettségi után és a Zeneakadémián sem változott sokat a reggel nyolckor kezdődő, összhangzattan és szolfézs órák miatt. Adomány ez, vagy büntetés? Néha, mikor olyan jó lenne aludni tízig s meg is tehetném, akkor sem tudok. Viszont ez a rögzült szokás, a kora reggel szorgos óráival ajándékozott meg. Különösen nyáron élvezi a kertem, hajnali aktivitásom gyümölcseit.

Hamvas Béla a Függelék a középszerűségről, című írását így kezdi: „Ha a gyermekben, írja Plótinosz, semmiféle tehetség nem jelentkezik, és az komolyabb pályára alkalmatlannak látszik, a szülők azt mondják, hogy legjobb lesz mesterségre adni. Ma is úgy csinálják, mint ezerhétszáz évvel ezelőtt. Azzal a különbséggel, hogy a mesterségeket űző ember középszerűségével akkor tisztában voltak. Ma azonban a tehetségtelen, nem annyira számbeli túlsúlyával, mint inkább a modern civilizáció természeténél fogva, önmagát az emberiség fenntartó elemének tartja. Ebben a percben nincs szó Bernard Shaw megjegyzéséről, aki a tőle megszokott ötletességgel, és a tőle megszokott komolytalansággal a sofőrtípust a jövő emberének tartja. E pillanatban a technika hatalmánál fogva az diktál, akit általában műszakinak neveznek. Ami a mesterembernek csak másik neve. Az emberi szellem képviselői között a műszaki nem szerepel és sohasem is fog szerepelni. De a zsúfolt iskolák ma a technikumok és műegyetemek, mert a képességek nélküli ember az itt tanultak nyomán a legkönnyebben jut jól jövedelmező foglalkozáshoz. Ez az ember szabja meg a gondolkozás színvonalát és az életstílust és az ízlést és a morált és a kedélyt. Az élet javait a legkönnyebben éri el. Ennek az embernek van úgynevezett sikere.”

Ajjaj! Kicsit elgondolkodom ezen, megijedek, kapok-e ledorongoló véleményeket, hogy egyáltalán idéztem e sorokat. Érdemes pedig olvasni és elgondolkodni, mert elképesztően jókat ír a dolgokkal pancsoló homo faberről, Nemo kapitányról és a giccses bádogelefántot exkrementáló, vagy inkább ürítő gépről s az ezekkel összehasonlított, vagy inkább szembeállított, emberi szellem képviselőiről. Olvasom már sokadszor, nem csak ezt, de egyéb munkáit is. Jó lenne erről értelmes és indulatoktól mentes vitát folytatni. Lehetséges ez 2018-ban?  Szerintem sajnos nem. Párom erre azt mondta, – pesszimista vagy. Mire én, – nem pesszimista vagyok, hanem realista.

Aztán kinyitom a kottát, nézem Péter díszlettervét, – szert tettem egy képességre, mely nagyon hasznos, s talán hihetetlennek tűnhet azok számára, akik nem kottaolvasók, jóllehet mi zenészek tudjuk, hogy nem nagy kunszt ez. Jelesül, hogy elég csak néznem a kottát, s hallom a zenét. Nincs szükségem CD vagy DVD felvételre. Ez a képesség sokszor megóvott attól, hogy a mégoly nagyszerű művészek interpretációját és modorát átvegyem. Inkább a sajátomon törtem a fejem, azt kerestem. Aztán Cipolla és Mario. Igen úgy érzem találtam érdekes, izgalmas és rejtett zenei vonatkozásokat, összefüggéseket, és formákat, melyek, ha távolról, s egyelőre nehezen megfejthető módon, de mégis belekarolnak Thomas Mann zenéjébe. Nem tévedés, zenét írtam. Cipolla kimondott szavainak ritmus, érzelem és indulat szerint, szinte zenei lejtése van. Pianók, pianissimók, forték, sotto voce, és brillante, ritartando és accelerando keveredik benne. S van még egy, ami talán a legfontosabb. Úgy mondanám: misterioso. A baj csak az, hogy ezt minden nyaraló későn veszi észre.

Sötétedik. Cseresznyét szedek, amíg marad valami a napból. Abból is, ami fényt ad, abból is, ami hátra van belőle.

Szolj hozzá Te is!