Nálunk nyaral, lábadozik pár napig Orsi lányom gyönyörű német juhász kutyája. Kisebb műtéten esett át, vigyázni kell rá, nehogy a sebét elvakarja. Szelíden fekszik mellettem az íróasztalomnál, tölcsérrel a fején, zoknival a lábán, és trikóval a testén. Ő is mentett kutya. Mintha tudná, mitől menekült meg, amikor Orsiék elhozták a menhelyről. Áradó figyelemmel és szeretettel halmoz el minket. Néha felemeli fejét és keresi lányomat. Ilyenkor ugyanúgy, mint Golyónak három éve, mikor Pécsről hoztam haza, csendes hangon, és a fejét simogatva mondom, hogy haza jön majd, csak most dolgozik, kérlek légy türelmes. Hogy nyomatékot is adjak a kérésnek az asztalomon, szalvétán sorakozó, apró karikákra vágott virsliből egyet az orra alá dugok. Nahát……ki gondolná, hogy boldogan lenyelte? Majd pofáját a nyakán lévő műanyag tölcsérre úgy fekteti, hogy lássa ujjaimat a billentyűkön, közben – amikor ránézek – okos fejét felszegi, s szemöldökét felváltva emelgetve, jobbra-balra bólogatva kérdezi: na, mi lesz a következő virslidarabkámmal? Azt hiszem, ez a képesség kölcsönöz értelmet, érzelmet a kutya arcának. No, mit gondolnak hölgyeim és uraim? Kapott Orsi Lányom gyönyörű pofájú értelmes kutyája még virslidarabot? A megfejtők között nem sorsolok ki semmit, mert a válasz kézenfekvő, mint az a virslidarab volt, ami a tenyerem illatozott, s amit most nyel le éppen.

„Az a hétköznapi tény, hogy a kutyám jobban szeret engem, mint én őt, egyszerűen letagadhatatlan, és engem mindig bizonyos szégyennel tölt el. A kutya bármikor kész életét áldozni értem. Ha engem történetesen egy oroszlán vagy tigris fenyeget, Ali, Bully, Titi, Stasi, és a többiek, ahányan csak voltak, pillanatnyi tétovázás nélkül felvették volna a kilátástalan harcot, hogy meghosszabbítsák az életemet. Hát én?” (Konrad Lorenz)

Különös és különleges kapcsolat ez. Ezeknél a csodálatos teremtményeknél tisztán, világosan érezhető a szeretet, a ragaszkodás. Hasonló ahhoz, mint amit akkor érzek, ha a kertben, hajnalban megitatom a növényeimet. Minden alkalommal fejet, szirmot és friss hajtást bólintva köszönik meg. Még az a japán juhar is, akit tegnapelőtt hoztam el az Őrségből, s azonnal nagyobb cserépre cseréltem azt, amit már kinőtt, neki való földdel etettem és esővízzel itattam. Igen, az apró hajtások, ágai végén, mintha halvány lilából, kissé életteltebb árnyalat felé indultak volna egy nap alatt. Az ő köszönetüket hallani nem lehet, látni annál inkább.                                                                                                                                                     Egy kicsit leültem ide a Vigalmi Negyed no.2 asztalához és a fölöttem terpeszkedő hatalmas cseresznyefám, fölém hajló ágairól szedtem egy marékkal a sötét, fényes, és szinte kipattanó termésből. Úgy érzem magam most, mint ő, amikor az itt következő sorokat írta a Babérligetkönyvben.

„Egy kicsit leültem ide, a tamariszkusz alá, hogy a frissen szedett sárga, mézes fügét az árnyékban illő nyugalommal költsem el. Dél felé járt, és az öbölben nem volt senki. Inkább metafizika volt, mint evés. Néha szabad így enni, mintha az ember imádkozna. S amikor a partra mentem, hogy az érett gyümölcs ragadós cukrát kezemről lemossam, vissza kellett térnem, az ünnepet egy cigarettával megszentelni.
Epiphoitészisz, gondoltam. Görög szó. Dionüsziosz Aeropagitának Isten neveiről írott könyvében találtam, és annyit jelent: gyermeki viszony Isten iránt, aki az ember szívében megpihent és jóságosan az emberre mosolyog. Ha lenne valaki, emberi Mester, aki meg tud tanítani arra, hogy a szívében lakó isteni jóság arcát meglássam, a világ végére mennék hozzá gyalog. Aki megtanítana rá, hogy utazom, fürdöm, játszom, fügét eszem, cigarettára gyújtok, s mindez nem szükségképpen léha időfecsérlés. Céltalan, bár kellemes, de felelőtlen és hiú játék lehet, de lehet istengyermekség is……….”

Késő délután, Zeneakadémia. Diplomakoncert. Dalirodalom osztályom növendéke ma a konferencia után megkapja a papírt arról, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem dal és oratórium szakán jeles eredménnyel végzett. Jeles? Mit jelnet ez? Osztályozható, a művészi teljesítmény? Értékelhetőnek, vitára sarkalónak, véleményezhetőnek, és – vizsga esetén – megbeszélendőnek, feltétlenül gondolom. Számjegyekkel egytől, ötig osztályozhatónak semmiképpen. Ha így lenne, – márpedig sajnos így van – a művészetek ezer féle módon, és egyéni meggyőződésen való kinyilatkoztatásának és e kinyilatkoztatások művészi meggyőződés alapján való értékelésének lehetőségét vitatnánk, illetve vitatjuk is, hiszen osztályozunk…. Ez az ezer fajta megnyilatkozás nem csak lehetőség. Inkább tény, mely világosan és sokféle egyéni művészi igazság mentén mutatkozik meg, a művészetek minden területén. Matematikából érthető az elégtelen osztályzat, ha a kérdésre: 2+2=5 a válasz. A művészetben ilyen kézenfekvő igazság nincs! Ha tehetném, és jogi keretek biztosíthatnák, – most tessék nyugodtan felhördülni – megszüntetném az osztályzást a művészképzésben. Viszont kötelezővé tenném az alapos elemzést, megbeszélést, értékelést, bizonyos egyéb utak, ösvények megvilágítását. Még a „megfelelt” „nem felelt meg” véleményezéssel is óvatosan bánnék. Hiszen lehet, hogy csak neki nem felelt, meg. Nekem igen. Ezt már 1973-ban, amikor szinte még kölyökként 19 évesen felvettek a Zeneakadémiára, – így éreztem. Csak éreztem, de nem tudtam. Ma már tudom.

Talán most kezdődik a nyaralás? Az olvasás, a kert, a kutya, a cseresznyézés, a séták, utazás örök helyekre, melyek akkor is emlékezetünkben élnek, ha majd elnyeli őket a tenger, a színház, a zenék, a hűvös borok, könnyű vacsorák, beszélgetések, találkozások Manonnal és Cipollával a rendező példányon és könnyű álmomban? Igen! S mindez maga a gyönyörűség! S mint ahogyan a fentebb olvasható Babérligetkönyvben „A tamariszkusz alatt” című esszéjében Hamvas Béla írja, mondom én most: köszönöm Istenem!

Szolj hozzá Te is!