A kezdet kezdetén, már a Zeneakadémia utolsó évében, de pár évig még utána is sokat jártam Európa szerte meghallgatásokra, előéneklésekre. Ezeken mindig ott ült az Opera igazgatója, zeneigazgatója, néhány korrepetitor, menedzserirodák ügynökei és sokszor helyi érdeklődők. Ezek az Operaházak évekre előre tervezték a műsorukat, így sokszor olyan szerepekre pályáztak a jelentkezők, melyeket csak két-három évvel később mutatott be a színház.  Jó volt ez a gyakorlat, mert kijelölt egy utat, amin elindulhatott az énekes. Tudta, mit fog énekelni jövőre, két év múlva, három év múlva. Ideje volt felkészülni, gyakorolni, önmagát képezni. Ifjonti hévvel lódultam ezeknek a kihívásoknak, bár szinte mindig éreztem, hogy két ária eléneklése nem elegendő ahhoz, hogy az ítészek képet kapjanak egy művész képességeiről. Bírja-e végig a szerepet, győzi-e erővel, koncentrációval, képes-e azonnal teljesíteni a karmester zenére vonatkozó kéréseit, – melyeket bizony sokszor támasztottak, ezeken az olykor kufárkodásnak és piacinak tűnő meghallgatásokon – egyáltalán lejön-e valami a színpadról a hangon kívül? Valami, aminek csak szolgálója, eszköze, hangszere az a két szalagocska, ami a torkunkban van, s amelyre az énekes a sorsát, életét, egzisztenciáját, jövőjét – sokszor a családja jövőjét is – bízza. Mert végül a hang, annak szépsége, megszólaltatásának kidolgozott, tökéletes és biztos technikája, nem más, mint eszköz, szerszám, hangszer, de nem végcél! A hangot azért kapta a művész, hogy azzal és tökéletesített énektechnikájával, mutasson meg valamit a…….miből is? A végcélból, a varázslatból, a csodából, a titkosból, az „ezt csak én egyedül tudom ilyen varázsosan”-ból.     A technika tökéletesítése, inkább állandó feladat, gyakorlás, odafigyelés, napi penzum, ami szolgálatában áll a művészi kifejezésnek, a művészetnek. Ezen a ponton napjainkban sokszor billen az egyensúly az eszköz javára és a kifejezés, a művészet kárára. Márpedig mi végre csinálunk színházat? Bizonyosan nem zsonglőröknek nyitunk függönyt, nézőteret.  Csak egy betű, a „b” a különbség azok között, akik előtt függönyt és nézőteret nyitunk, és akik előtt jó lenne soha nem tenni ezt.

Ezt a problémát kellett, vagy kellett volna feloldanom ma azon a meghallgatáson, melyen nekem énekelt elő valaki. Pécsett minden tervezett opera bemutatót megelőző évben, a főszerepekre meghallgatást írok ki. Most a másik oldalon ülök, a karmesterrel együtt s egyáltalán nem érzem jól magam attól, hogy ítészként ülök ott és nem én viszem vásárra a bőrömet. Hallgatom, figyelem a jelentkezőket, olykor elszomorodom, olykor felkiáltok örömömben, olykor – különösen, ha növendékem a jelentkező – még nagyobb örömömben, még nagyobbat kiáltok. Az izgalom, amit ilyenkor érzek egészen más természetű, különösen, ha tanítottam az illetőt. Őt hallgatom, s mint tanár, magam vizsgázom, magam előtt.

Olvasom Thomas Mann levelezését, a sok levél közül éppen azt, melyet Bruno Walterhez a XX.-ik század talán legcsodálatosabb, karmesteréhez írt 1946. szeptember 15-re Bruno Walter 70-ik születésnapjára. A levél, lenyűgöz. Nem csak stílusa, finom szellemessége, intellektusa, de mélységes embersége miatt is.

„…….Minden, amit mondani akarok, az, hogy bizonyosan nem tréfadolog a zene kiválasztottjának, zenére születettnek lenni. De micsoda gyönyörű elhivatottság és kitüntetés, valószínűleg boldogítóbb, és az egész világ örvendezőbb csodálattal üdvözli minden más különleges és kimagasló tehetségnél. Éppen most ajándékoztad nekünk kedves barátom emlékezéseidet, életed meséjét – valóban mese az, amit nagy és kisgyermekek örömmel hallgatnak, a legegyszerűbb polgáriasságból eredő és a világsiker álomszerű magaságába vezető életpálya – hála az adománynak, amelyet egy tündér, komoly mosollyal – ki tudja, hogy több testvér közül miért éppen a tiédbe, – a bölcsődbe helyezett, a Zene varázsadományának. …..Kezdetben volt a ritmus, mondta Hans von Bülow. Egy karmester mondása, igen, de gyanítom, hogy minden művészetre érvényes és a költészetre, amelyen nem csupán a lírát értem, bizonyosan érvényes………Írás közben, biztosíthatlak róla, a gondolat, igen sokszor, valami ritmikus szükséglet terméke…. Meggyőződésem, hogy a próza legtitkosabb és legnagyobb vonzereje a ritmusában van, amelynek törvényei sokkal kényesebbek, mint a nyilvánvalóan metrikus szövegé. És módfelett hízelgőnek éreztem, amikor első regényemre azt mondta egy kritikus, hogy előadásomban sok van a karmester aktivitásából.”

Hogy is írjam, hogy ne legyek önteltséggel vádolható? Visszalapoztam június 12-i bejegyzésemhez, s némi félénk és titkos büszkeséget éreztem.

 

Este Spirit! Egerek és emberek. Éppen hazaértünk az előadásról. Gyorsan megírom még, hogy, szenzációs előadás volt! Mindenkinek nagy, baráti ölelés, aki ma este elénk állt. Ugye hallottátok a tapsból, hogy nagyon jók vagytok? És, hogy Lili kutya még a tapsrendet is megtanulta…….. Kaptunk valamit a Spirittől ismét. Köszönöm!

Szolj hozzá Te is!