Pécs. POSZT. Utolsó autózás a szezonban, hogy valamit elkapjak még ebből a szédületesen jó hangulatból, talán pár percet beszélgethessek is kollégákkal, de főképpen, hogy a Pannon TV riportot készítsen velem, az Életrevalók című sorozatban. Az autóm már, mintha a Tesla önjáró példánya lenne – sajnos nem az – bekanyarodik az M6-os Fácánkerti pihenőjének benzinkútjához. Gyors kávé és egy grillázstekercs, tankolás. Tovább. Aztán letérek rögtön az alagutak után jobbra Pécsvárad felé arra a csodálatosan szép útra, mely a régi 6-osra vezet. 19 kilométer. Kanyarog, aztán emelkedik, majd le, erdőkön át, balra halastó, vízfolyás, Lovászhetényen keresztül, és már látom a Tornyot. Honvágyam csillapul. Parkolót találni komoly kihívás, de állom, végre sikerül. Széchenyi tér, Király utca, Palatinus, Színház.

Az első riportot, valamikor 1976-ban a Rádió dalversenyének ezüstérmeseként adtam. Nagyon fontosnak éreztem magam, hű….engem kérdeznek, s amit mondok hallható lesz majd a rádióban! Most aztán elmondom a lényeget – gondoltam – s aztán jöttek a rossz kérdések, és semmitmondó válaszok. Hasonló sokszor megesett velem, amikor a már ezerszer feltett ócska, obligát kérdést; hogyan lett operaénekes? – ezeregyedszer is feltették. Voltak azonban profi kérdezők, – nem is kevesen – akik felkészültek, nem csak „belőlem” hanem sok egyéb témában is mely érinthette a beszélgetést. Ezeket nagyon élveztem. Szóval ma még Pécs, egy izgalmas évad végén.

Hetedik éve vezetem a Pécsi Nemzeti Színház operatagozatát. Idegenként jöttem ide, mint ahogyan a falumban mondták, amikor 20 éve Nagykovácsiba költöztünk – „gyüttment” idegenként, hiszen senkim nem él Pécsett. A leghosszabb, Pécsett töltött idő, valamikor 1978-ban  az a két hét volt, amit a nyári fesztiválon, egy produkcióban, Monteverdi: Tankréd és Klorinda párviadala, és Orff: Carmina Burana című műveivel töltöttem itt. Jóllehet a szakma, a színház előtt bizonyára nem voltam ismeretlen, de a személyes kötődések hiánya azzá tett. Eltelt hét év. Sétálok a Király utcán, rám köszönnek a kávéházak teraszáról, az egyikben, ahová sokat járok, azt a málnalekvárt teszi elém a kávé és a friss croissant mellé a pincér, amelyiket szeretem, – megtanulta kérés nélkül. Int az újságárus, aki 2011-ben, amikor első napjaimat, heteimet töltöttem Pécsett, – miután megvettem nála a reggeli lapot, – így köszönt el; örülök művész úr, hogy itt van. Szép irodám van a színházban, melyet jórészt a saját dolgaimmal tettem otthonossá, és lassanként hozzám nőtt apró társulatom. Talán hibás ez a birtokos szerkezet, hiszen én vagyok az övék és nem fordítva. Mindenre képesek ők! Bármit megcsinálnak, akár kézen, vagy fejen állva is. Hét év és hat olyan opera, melyet soha nem látott-hallott a pécsi közönség. Bár tudom, hogy annál, amit Pécsett végzek, sokkal többet tudnék tenni a honi kultúráért, mégis valami felemelő örömöt, bizonyos megnyugvást és elégedettséget érzek, ha Pécsre gondolok. Sőt, ez az, ami doppingol, ha az előttem álló feladatra és a ránk biztosan váró nehézségekre gondolok.

Köszönő levél társulatomnak, akié vagyok, a 2018-ik évi Primavera Fesztiválon végzett munkájukért:

„Bizonyára sokan emlékeznek közületek – főleg akik a múlt század 60-as, 70-es éveiben voltak gyerekek – arra, hogy a trafikokban kapható volt egy fajta cigaretta, lapos kissé kemény sötét bordó papírdobozban. Nem túl ötletes módon az Opera nevet kapta a dohányáruk keresztségében.  Apám szívesen füstölt belőle esténként, amikor a szomszéd lakásban élő nagyszüleimhez átmentünk TV-t nézni. Nekünk akkor, még nem futotta erre a luxusra, melyről a 60-as évek elején, nem sokkal később, ahogy az első készülékek, s az első műsorok megszülettek, s adásba kerültek, Fekete István valami olyasmit írt, hogy: barátaim régen bíztatnak, vásároljak televíziót. Sokáig ellenálltam, mert azt a sok ostoba, szörnyűséget, ami abban látható, csak erős gyomrú ember képes elviselni. (képzeljük el, mit mondana ma?)

Gyorsan szaladtam az Opera cigarettáért, apám boldogan füstölt, bámulta a Duna Orion képernyőjét. Ez volt az első találkozásom az Operával vagy operával, amikor markomban tartottam, s a gangon szaladtam vele a szomszéd lakásba. Aztán elmúlt néhány évtized, találkoztunk még olykor-olykor, ő mindig valamilyen szakrális minőségében, mint színház, templom, áldozóhely, menedék, bölcső, és ravatal, vágyott hegycsúcs, vagy hűvös csendes tengermély, én így és úgy, mint énekes, rendező, tanár, vagy „csak” néző. Legutóbb például tegnap este. A színház, az opera, a műfaj, a pálya a közösség mely ezt a csodát műveli sokszor ajándékozott és vert. Ha templom volt, akkor imára sarkalt, de azt is éreztem, hogy értem imádkozik, áldozóhelyként véremet, izzadságomat láttam rajta csorogni, de lelkemet is melengette, mint menedék, elringatott ezerszer siciliano ritmusaival, oxigénpalack nélkül másztam meg csúcsait Montvideotól Tókióig és New Yorktól Pécsig, és asztmától fulladozva jártam a mélységeket. Így érkeztem tegnap délután az Erkel Színházba, nagyon megedződve, és az elmúlt évtizedek küzdelmei után – igen küzdelmek voltak – talán kissé megkeményedve, talán kicsit pikkelyes lélekkel, felborzolt szándékkal. Ugyanazzal a felborzolt szándékkal, mint amikor – jól emlékszem – 1971-ben 17 évesen először énekeltem szólistaként közönség előtt. Tegnap este nem, mint énekes, rendező, tanár, vagy „csak” néző voltam veletek az Erkel Színházban, hanem olyan minőségben, melyet pár sorral feljebb nem említettem, ez pedig az a minőség, melyet Ti tettetek minőségivé munkátokkal! S mert minőségi társulat vezetőjének lenni csak felborzolt szándékkal lehet, ilyen felborzolt szándékkal, de nem pikkelyes lélekkel ölellek benneteket, megköszönve a tegnap esti előadást. Nagyszerűek voltatok!

GD.”

Hát így szeretem én, őket és Pécset.

Szolj hozzá Te is!