„És neveld lelked, kérlelhetetlen igényérzetre. Ez a legfontosabb. A tömegek világa csak mohó, de nem igényes. Te maradj mértéktartó és igényes. A világ egyre jobban hasonlít egyfajta Woolworths-áruházra, ahol egy hatosért megkapni mindent, silány kivitelben, ami az élvező hajlamú tömegek napi vágyait gyorsan, olcsón és krajcáros minőségben kielégítheti. Ennek a tömegkielégülésnek veszélyei már mutatkoznak, az élet és a szellem minden területén. Egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok, hanem elpusztul akkor is, ha ugyanazok a barbárok megjelennek egy kultúra közterein és igény nélkül nagy keresletet, kínálatot és árucserét bonyolítanak le. Te válogass. Ne finnyásan és orr fintorgatva válogass, hanem szigorúan és könyörtelenül. Nem lehetsz elég igényes erkölcsiekben, szellemiekben. Nem mondhatod elég következetesen: ez nemes, ez talmi, ez érték, ez vacak. Ez a dolgod, ha ember vagy, s meg akarod tartani ezt a rangot.”

Mondja mindezt Márai a Füveskönyv 100-ik bekezdésében, az igényről.

Visszatekinteni az operakultúrára, mint annak tanúja és résztvevője csak az elmúlt valamivel több, mint 40 évre tudok, hiszen éppen 40 éve álltam először az Operaház színpadjára.

A Zeneakadémiáról átsétáltunk az Andrássy úton az Operáig és úgy léptünk a színházba, mintha templomba léptünk volna. Ezt kívánta tőlünk az intézmény múltja! Ezt vártuk el magunktól. Ezt várta tőlünk neveltetésünk. Budapesten az Opera, két színházban, a Sugár úti palotában és az Erkel Színházban évi 540-560 előadást játszott. Hétvégeken a két házban, délelőtti előadásokkal együtt nyolcat! A Zeneakadémián évente végzett művészek munkára, színházra és közösségre, társulatra találtak Budapesten és a vidéki színházakban, és zenekarokban, Pécsett, Debrecenben, Szegeden, Miskolcon és Győrött.

A fiatal, kezdő művészek, munkaszerződésük szerint évi 85 előadásra voltak kötelezhetők, mellette koncertezhettek, TV, hanglemez és rádiófelvételeket készíthettek. Így alkalmuk nyílt arra, hogy szakmájukat gyakorolhassák, fejlődhessenek, és magánéletükben is előre léphessenek.

De nem csak a színház, az Opera múltja, az előttünk járó művész-óriások iránt érzett már-már vallásos tisztelet hajtott bennünket, hanem egy érzés, egy meggyőződés is, mely szerint az, amire a művészek képesek, csak kevesek kiváltsága, ezért óriási a felelősségünk abban, hogy milyen színvonalon teljesítjük küldetésünket. Mert nem munka volt ez számunkra, hanem küldetés, hiszen abban az Operában állhattunk színpadra, ahol egykor Erkel Ferenc és Gustav Mahler, mint fő-zeneigazgató ült a proszcénium páholyban, ahová mi csendes áhítattal léptünk be, és esténként Gardellivel, Pataneval, Ferencsikkel, Melissel, Mihály Andrással, Ljubimovval, Pokrovszkijjal, Carrerassal, Ricciarellivel, Cappuccillivel – és sorolhatnám hosszan a jelesek nevét – dolgozhattunk együtt. Megtanultuk tőlük a színházat. Nem utolsó sorban ezért váltak alkalmassá közülünk sokan arra, hogy a világ legrangosabb Operaházaiban is megbecsültek lehessenek.

Társadalmi közérdeklődésre tartott számot, egy Mozart operabemutató Békés András rendezésében, Ferencsikkel a karmesteri pultnál, egy karmesterverseny döntője és gálaestje, Kobayashival, Medveczkyvel, vagy Fischer Annie hangversenysorozata, melyen Beethoven összes szonátáját játszotta. A televízió zenés színházában operafilmek sorozata készült, a Rádió teljes operákat, vett fel, koncerteket, színházi előadásokat közvetített.

Azután valami megváltozott. Jó volt ez a változás. A világ fele várt erre már évtizedek óta. Határok szűntek meg, ideológiák omlottak össze. Átjárt bennünket a „Seid umschlungen Millionen,” schilleri érzése.

De nem sokkal ezután az egyik bemutató zenekari próbáján az Operában, Erkel Ferenc és Gustav Mahler proszcénium páholyában megjelent az első lila hajú, sűrűn tetovált, pirszingekkel gazdagon díszített, – jól láttam, hiszen csak atlétatrikót viselt, mi mást? – színházi dolgozó egy hatalmas Coca-Colás üveg társaságában, egy részeg, vagy inkább belőtt discolovag modorában könyökölve, Gustav Mahler bársony könyöklőjén.  Természetes, hiszen joga volt hozzá.

Azután szinte feltartóztathatatlanul elárasztották kultúránk köztereit a barbárok, és válogatás nélkül, nagy keresletet-kínálatot és árucserét bonyolítottak, illetve bonyolítanak. Lassan az ő krajcáros árujuk vált kívánatossá. Ez a krajcáros áru nyújt ma kielégülést, emberek millióinak.  Ők már nem ahhoz az egyre szűkülő réteghez tartoznak, melynek a Seid umschlungen Millionen, és Beethoven zenéje, mondanivalója értéket jelent. A legfontosabb talán tisztáznunk azt; egyetérthetünk-e abban, hogy a széles értelemben vett kultúra, melybe nem csak a művészetek, de az oktatás, a tudomány, a magyar nyelv, az erkölcsünk, a történelmünk, vallásunk, hitünk, testi-lelki egészségünk, a sport, az egymáshoz fűződő emberi viszonyunk, emberi érintkezésink minősége és minden, ami ezek egymásra hatásából következik, megtartó, összetartó, kohéziós erő-e? Véleményem szerint, igen, az! Nem véletlenül írja Németh László 1934-ben, a magyar élet antinómiái című kötetében: „a társadalmi felemelkedéshez arra van szükség, hogy kultúránk belső udvarába zárkózzunk, s legjobb életnedveinket szívjuk magunkba”

Párom átnéz a vállam fölött. Már megint dohogsz – állapítja meg. Ó nem, nem dohogok, csak arról írok miért szeretek a Spiritbe járni. Ha oda megyünk, nem krajcáros árut, nem gagyit, nem olcsó és unalmas poénokat, nem ízléstelen gesztusokat, nem talmit és vacakot, hanem nemest és értéket kapunk. Igaz, hogy esténkét, csak száz, olykor kevesebb néző részesül ebben, hiszen a színház aprócska, de meggyőződésem, ha eljön egyszer az a szörnyű idő, hogy a nemesre és értékre már csak egy ember lesz vevő esténként, akkor is ki kell állni és neki megtartani az előadást.  És ha egyszer ez az egy elmarad, akkor saját magunknak. Aprócska színház nagy tettek!!

Pécsett pár éve egy fiatal zenész nem jött be az előadásra, mert délután 3-as kezdés helyett este 7 órát írt be a naptárába. Az ügyelő telefonon elérte így az előadás szünetére megérkezett, de a zenekar szólamából egy hangszer hiányzott az első felvonásban. Ezt mi zenészek észrevettük, a közönség nem. Leültem vele beszélgetni. Kedves kolléga, én azt kérem magától, hogy ha előadása van este 7-kor, akkor vezesse a naptárába, hogy 6-kor már a színházban kell lennie, és ha aznap délután 5-kor egy földrengés porba dönti Pécset a színházzal együtt, de magát nem hívja senki, hogy maradjon otthon, vagy meneküljön, akkor maga bejön és a romokon muzsikálni kezd. Érti? Azóta nem késett.

Lehet, hogy a páromnak igaza van és mégiscsak dohogás volt ez?

Szolj hozzá Te is!