Mindig jeles voltam biológiából az általános iskolában. Az állatok, növények élete, fejlődése, az emberi test felépítése és működése nagyon érdekelt. Két oka is volt annak, hogy a sors nem ebbe az irányba terelt. Az egyik, nem túl díszes matematika, fizika, és kémia osztályzataim, a másik ok pedig, hogy szüleimet és ismerőseiket a családi összejöveteleken rendre könnyedén kápráztattam el különféle énekszámokkal. Bár mindig kérettem magam, ilyenkor, mert utáltam, hogy produkáltattak, de biztosan valamilyen büszkeség fűtötte őket, amikor a vendégek tágra nyílt szemmel és leesett állal hallgatták produkciómat. Így nem is történhetett más, mint hogy szüleim erre tereljenek. A zene, színpad, művészet, végtelen humanitása felé. Talán bennük is élt némi eltitkolt vágyakozás erre, hiszen mindkettőjük szép hanggal és a zene szeretetével volt áldva. Egy szó, mint száz, vallásos tiszteletet érzek azok iránt, akik orvoslásnak szentelik életüket. Nyikorgó nyakam MRI felvételét, melyet DVD-lemezen kézhez kaptam, hosszan alaposan és kellő ámulattal nézem, már tizedszer, és fogom, még sokszor biztosan.

Szabó Zoltán szívsebész professzor, barátságával évtizedeken át megtisztelt. Nem is barátság volt ez, inkább apámként szerettem, s számtalanszor éreztem apai szeretetét. Mintha mindig újra átélte volna, úgy mesélt a pályájáról, kihívásokról, nehezebb estekről, és az első hazai szívátültetésről, melyet ő tervezett, szervezett, irányított és végzett. Ez jó régen történt már, éppen 26-ik éve. A paciens 26 éve él új dobogó szívével mellkasában. Duli, így hívták őt barátai, 2015. december 6-án délután fél négykor elment. Eltemettük. „Elment a Városmajor bölcs Apja. Rengeteget tanultunk tőle, legfőképpen tisztességet, alázatot, sok munkát, az emberek és betegek szeretetét. Nagyon fog hiányozni!” Így a Városmajori Szív és Érgyógyászati Klinika. Könnyeimet nehezen tartva vissza búcsúztattam őt a család nevében a ravatalnál, s ugyanígy énekeltem az érte celebrált szentmisén C. Franck Panis Angelicusát Szutrély Katival.

Igen, az orvosi pálya, hivatás mindig vonzott engem is, s amikor erről beszéltem, mást nem hallottam válaszként, mint „nagyon jó, hogy így van, ahogy van, ne bánd, hogy nem lettél orvos, sok szép órát adtál az embereknek”. Ezt mindig megköszöntem, mert persze jól esett ilyesmit hallani, még akkor is, ha pontosan tudom most is, hogy húsz éve mikor, hol, miben és mennyire teljesítettem képességeim alatt. Igaz, hogy ebbe senki nem halt bele, legfeljebb egy-két napra én. Csakhogy Duli nem teljesíthetett képességei alatt, mert abba belehalt volna a beteg. Nem egy-két napra. Hány ember szívét tartotta a kezében? Hány betegnek adta vissza az életét, űzte el halálfélelmét? Az egyik ilyen volt, akit ismerősömként tisztelhetek, s nyitott mellkasi műtétje után – melyet Duli végzett – elmesélte: „azt kértem tőle, mielőtt betoltak a műtőbe, hogy az a nyaklánc, amit anyámtól kaptam maradjon a nyakamon a műtét alatt. Duli azt mondta jó, ha így akarod, maradjon. Amikor ébredtem a műtét után a nyakamon volt a lánc. Két nappal később a nővér elmesélte, hogy az altatás után, mielőtt felnyitották volna a mellkasomat, persze, hogy levették a láncot, de mielőtt magamhoz tértem Duli, illetve a professzor úr csatolta vissza a nyakamba”. Valahogy így csináltam volna én is, ha orvos lettem volna. Hogy nem lettem, finom, nosztalgikusan enyhe és kitartó szomorúsággal tölt el, még akkor is, ha életem és a pályán töltött évtizedek boldogsággal és kritikus elégedettséggel ajándékoztak, és ajándékoznak most is.

A barátság, apáról fiúra száll, mert Duli fia, András, barátom, akivel sokszor találkozom, beszélgetek, járunk hozzájuk vendégsébe és ők hozzánk. Ma reggel ő fúrt, faragott és kalapált, köszörült a számban, – merthogy ő a fogorvosom. Egymásba karolnak a dolgok!

Szolj hozzá Te is!