Előre szeretném bocsátani, hogy nem kritikát írok! Szilánkok, vésztjósló hátramenetben. Tegnap Spirit. Világpremier. A nézőtér, zsúfolásig. A darab vitákat, sőt viharokat gerjesztő, kényes témát dolgoz fel. Mintha jósolna valamit, mintha kijelölné az útját a szinte elkerülhetetlen végnek a gyászba keretezett történet. Még akkor is így van, ha közben itt-ott kicsit keserűen felnevettünk. Szilánkok, egy valamikor volt család széthullott életének darabjai. Alig kétséges, hogy az e témában való állásfoglalás után a nyilatkozó nyílzáport kap a nyakába, talán még akkor is, ha nem a darab témáját, hanem az előadás „minőségét” taglalja az írás, ha művészi produkciók esetében beszélhetünk egyáltalán minőségről. A művészet végtére, mégsem valami ipari termékféleség, aminek valóban a minőségét vizsgálhatjuk.  A darab egyértelműen pesszimista. Talán csak a figyelmet kívánja felhívni arra, hogy a hasonló viszonyok miatt a család szilánkokra hullhat, ha nincs meg benne a közös megoldást kereső képesség. Hasonló gondolatok ébredtek bennem, mint a Mengele bőröndje után, hazafelé menet a kocsimban. Csak ilyen véget hozhat a történet? Bizonyosan nem. Hiszen van erre példa. Folytatni kellene ezt is. Nem is folytatni, hiszen a temetőt csak az élő hagyhatja el. Inkább kitalálni a tragédiamentes végkifejletet, mely hátramenetben indul, mégis előre. A temetőből a kijárat felé, de nem az exitus, hanem a temető kapujának túlsó oldala, az élet felé, ahol bizonyosan ezer probléma vár, mint mindenki mást, de ahol az öröm is lakik, ami átsegít. Nagyon szerettem az előadást, a szűkszavú kezdettől a megrendítő végig. Szilánkok. Mint az összetört üvegpohár apró, éles darabkái, melyek megbújhatnak a konyha alig látható sarkaiban, vagy a lenyírt fű tövében, s akár hónapok múlva, ha éppen arra nyúlsz te, vagy bárki más, vér csordul az ujjadból. Minden összetörhet, előfordul ez sokszor velünk. De ha törik, legalább ne szilánkokra, hanem valami másra, amit kézbe vehetsz és összeragaszthatod anélkül, hogy ujjbegyedből, de másokéból se fröccsenjen vér. Biztosan megnézem még egyszer. Nagyszerű játék, nagyszerű darab!!

Eltértem a szokásos rendtől, mert ma írok a tegnapról. Manon jelmeztervek, ez a mai feladat, de csak az egyik. Ünnepre készülünk, jön a kert, a fűnyírás, ribizliszüret, fekete és piros ribizli. Tessék, kérem egyszer kipróbálni a ribizlis palacsintát. A gyönyörű, duzzadt ribizlifürtöket – külön a pirosat és a feketeét – szüreteld le, de óvatosan. Tedd víz alá, hogy bőven elfedje. Várj egy kicsit, amíg a ribizli fürtjeinek rejtett szárairól, szegletiből az albérlők a víz felszínére menekülnek. Szitával kanalazd le őket, majd öntsd le a vizet a gyümölcsről, hagyd lecsepegni. Irány a hűtő. Süss vékony palacsintát, (liszt, tojás, de bőven, tej, esetleg némi szódavíz, cukor csak nagyon kevés egyébként könnyen leég) lehetőleg a nagymama vékony vasserpenyőjében, disznózsírban, melyből először egy mokkáskanálnyit teszel a nagymama vasserpenyőjébe a még folyékony tészta alá. Ezt követően, csak gyönyörködj a tészta sercegésében mely, mint egy pianississimo pergődob szóló száll fel, élvezd az illatát. Ha egyik oldala megsült, a nagymama technikáját követve dobd olyan magasra, hogy a levegőben megforduljon, s a másik oldalára essen. De ne a konyhakőre, hanem a nagymama serpenyőjébe. Ezek után hagyd sülni addig, míg a széle bara-piros-ropogós nem lesz. Csúsztasd tányérra, vedd ki a hűtőből a ribizlit, tégy belőle a palacsintába, csorgass rá kevés mézet tekerd fel, mint egy szőnyeget, és díszíts tejszínhabbal, friss mentalevéllel s  némi levendulaszirommal. Hát ennyi. Ja,…. és persze edd meg. Együtt élvezheted a forró palacsintát a hideg ribizlivel, melynek pikáns és finom savasságát a méz lekerekíti, közben a levendula és a menta illata, ha orrodon fújod ki a levegőt, tovább bódít, s mindezt simogatóan koronázza a tejszínhab. Esetleg egy pohárka Grand Marnier a végén…….. a többi tetszés szerint! Megyek és leszüretelem a ribizlit.

Szolj hozzá Te is!