„Amikor az isteni nemzőatya, Tvastri, meg akarta teremteni a nőt, meg kellett állapítania, hogy már felhasználta minden anyagát a férfi teremtéséhez, már nincs miből dolgoznia. Így alapos megfontolás után fogta a hold keringését, a kúszónövények kerekded mozgását, az indák simulékonyságát, a füvek remegését, a nád magasba nyúló karcsúságát, a virágok frissességét, a levelek súlytalanságát, az elefántormány vékonyodó karikáját, az őzek szemének pillantását, a méhraj laza rendjét, a napsugarak örömteli ragyogását, a felhők zokogó panaszát, a nyuszik félénkségét, a pávák hiúságát, a papagáj keblének puhaságát, a gyémánt keménységét, a méz édességét, a tigris kegyetlenségét, a tűz izzásának meleg fényét, a hó hidegét, a szajkó fecsegését, a kakukk csalogató hívását, a daru kétszínűségét és a fogoly hűségét, s amikor mindez együtt volt, megteremtette belőlük a nőt, és odaadta a férfinak”

(Sári László: A tested hússzirmú virág)

Manon. Kora reggel, s szinte egész nap, apró megállásokkal. Rá illik mindez, hiszen mi másért megy vele vakon Des Grieux a romlásba? Van ilyen vakító szerelem? Van olyan odaadó bénultság, mely a kézenfekvő romlást sem hiszi el, hiába látja? Van ilyen mindent feladó lemondás? Van ilyen nő?

Valamikor a múlt század hetvenes éveinek közepén találkoztam vele a Zeneakadémián. Akkor történt, amikor először nyitottam ki a kottát. Ott volt a hangjegyek, az ütemvonalak között, a modulációkban, a sodró ritmusban, a levegőben megálló pianissimokban a mellkasból kiszakadó fortékban a „con anima” és „con passione” szerzői utasítások között. Ott volt a szövegben:„guardate pazzo son guardate” nézzetek, őrült vagyok fortissimojában. Lehetséges, hogy Des Grieux valóban beleőrült a szerelembe és szerelmének elvesztésébe, s őrületében a száműzetést, nyomort is vállalja, hogy Manon szemét lefoghassa?

Ez a halálos szenvedély zenéje. Izzadtan és feldúlt lélekkel énekeltem. Erre mondta Mihály András zeneszerző, karmester, az Opera igazgatója; olyan ez a zene, mint egy véres húsdarab. Időnként szeretjük, de csak óvatosan, mert megárthat.

Aztán múltak az évek s találkoztam más zenékkel. Olyanokkal, melyek nem a féktelen szenvedély zenéi. Olyanokkal, melyek a gondolatot ébresztik, a gondolatot tüzelik s megpróbálnak messzebb terelni a kézenfekvő, és primer indulatoktól, s melyekben homályosabb, ködösebb a megértéshez, a megtéréshez, a humánumhoz vezető út, s talán a végeredmény sem egyértelmű. De mégis, éppen ez indít új keresésre. Az ilyen őserdőben nehéz utat vágni. Megpróbálni azonban kötelező, mert még a részmegoldás is katartikus élmény. A szó; katarzis, megtisztulást, érzelmi, erkölcsi megtisztulást jelent. „Az ember eredeti tisztátlanságát részben, vagy egészben leveti, értelme megvilágosodik, betegségéből meggyógyul, bűneit jóvá teszi,”

Szóval Manon, de nem Puccini Manon Lescaut-ja, hanem Massenet Manonja. A történet ugyanaz, azzal a különbséggel, hogy Puccini operájában nem tisztázott, miért, és hogyan kerül Manon, Des Grieux karjaiból, az első felvonás robbanó szerelmi képe után a másodikban, gazdag öreg kitartójához.

Massenet ezt a – bocsánat, de mondjuk így dramaturgiai hibát – nem követi el. A cselekmény nála, tiszta világos, a képek illeszkednek, s a cselekmény így megállíthatatlan s egyértelmű.

Megállíthatatlan, mert Manon mindazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, melyekről Tvastri, az isteni nemzőatya beszél.

Szolj hozzá Te is!