„Az elmúlt 80 évben minden egyes napot ugyanúgy kezdtem. Nem afféle gépies rutin ez, hanem valami, ami nélkülözhetetlenül fontos mindennapi életemhez. Leülök a zongorához és lejátszom Bach két prelúdium és fúgáját. Nem is gondolok rá, hogy másként is tehetnék. Ez afféle mindennapi áldás a házra. De számomra egyebet is jelent. Ezáltal fedezem fel újra a világot, melynek örömmel vagyok részese. Ilyenkor újra felismerem az élet csodáját, és eltölt az ámulat, hogy milyen hihetetlenül nagyszerű dolog emberi lénynek lenni.”
Pablo Casals.

Fiatal zenészek – a legendárium szerint – valamikor a ’950-es évek közepén egy vita hevében rangsorolták a zeneszerzőket, majd az eredményt Kodály Zoltán elé tárták. Kodály hallgatta az érveket, majd csendesen, a maga vékony, lírai tenor hangján azt mondta: A zeneművészet óceánjáró hajóján Bach a kapitány, Mozart az első tiszt, de a fűtőházban helye van Zerkovitz Bélának és Seress Rezsőnek is. Kritika ez? Nem hiszem. Egyszerűen csak azt mondta ezzel Kodály, hogy minden leírt hangjegyre szükség van. Minden hangjegyet, minden zenét szeret valaki.

Magam az elmúlt negyven évben, három alkalommal néztem szembe a kihívással, amit Bach zenéjével való próbálkozás jelent. A háromból az első kettő kudarccal végződött.  A harmadik jól sikerült, de a rengeteg gyakorlás ellenére sem elég jól. Így letettem a további kísérletezésről. Bár imádom a zenéjét, érteni is vélem, előadókén kudarcot vallottam vele.

Bach zenéjében van valami földöntúli tökéletesség. Mindegy, hogy a Máté Passiót hallgatod, vagy a Kávékantátában örülsz annak a gyönyörűségnek, melyet a jó kávé ad. Mindegy, hogy világi, vagy egyházi zenét írt. Mindegy, hogy Weimarban, Arnstadtban, Mühlhausenben, a khöteni herceg udvarában, vagy Lipcsében, a Tamás templomban „dolgozott”. Mindegy, hogy versenyművet, kamarazenét, kantátát, vagy szólószonátát komponált. Ha belefogott, csak zseniális alkotások kerültek ki a kezéből. Mind-mind, az emberi szellem zseniális remekművei.

Most pedig behúzom a nyakam, titkosítom  telefonszámom, javaimat pénzzé teszem, sőt talán el is bujdosom valamely lakatlan szigetre, mert a következő idézet után, az operakedvelők, különösen a Puccini rajongók azt hiszem szabadcsapatot szerveznek elfogatásomra, hogy példás büntetést mérjenek fejemre.

„Mindenki magától értetődőnek fogja fel, hogy a művészet, amely csak mámor, és amely csak merő élvezetet kelt, nem valami magas. Többen mostanában azt tartják, hogy nem is művészet, hanem a szórakozásiparnak egy ága. Ez az úgynevezett libidó-művészet. Libidó, vagyis élethabzsolás. Az a közelebb meg nem határozható valami, amit életnek hívunk, tele van élvek lehetőségével. Azt a benyomást kelti, hogy az ember kizárólagos feladata, ezeket az élvezeteket kiaknázni. Kényelem, luxus, étel, ruha, italok, s valamennyi közt, leginkább a szexus. Ez a Puccini zene. Ez a hús zene. A giccsel való határvonala elmosódik. Teljesen bizonytalan, hogy valódi-e, vagy nem. Csak egy dolog bizonyos, hogy alaptónusa olyan, mint a kandúré, amely párzásdühében a háztetőn kurrog és nyivákol. Tökéletesen gátlástalan, és ezért szégyentelen, mértéktelen és formátlan. A nemi szervek zenéje. Obszcén. Vissza az animális létbe. Semmi egyéb, mint életmohóság. Mindent lenyelni és felfalni és elemészteni. Tisztátalan. A római lakomákon, amikor nem tudtak már többet enni, az ételt kiokádták és tovább faltak. Mert az éhség akkor is megmaradt, ha az ember már jóllakott. Ez a libidó. A párzásösztön akkor is él, ha az ember szerelmes éjszakát töltött el. A sóvárgás és vágy mindig él és egyre inkább, minél többet zabál. A Puccini zene léha és ledér és buja, a szexus-éhség zenéje, nyálas és nyúlós, a nyomorult testből kicsiholni minden élvet. Ez a pornográf zene. Ízléstelen sikongatás és hörgés. Tehetség? A világ tele van hitvány tehetségekkel………Csajkovszkij zenéje kevésbé perfid szexualitás, de annál inkább cukor. A világegyetem, mint kolosszális cukrászda, ahol elkényeztetett kisasszonykák nyalakodnak. Ez a feminin művészet is, Muraszakitól George Sand-ig, ahol az élet az ágyban kulminál. Párzásra ingerlő geilség, úgynevezett élet.”

Megrendítő és bizonyosan ellenkezést kiváltó szavak ezek. Számomra különösen megrendítő, mert bizony Puccini zenéjével évtizedeket töltöttem. Hamvas Béla ezeket a sorokat a Művészeti írások első kötetében közölte. Hamvas Béla 1968-ban meghalt. Elképzelem, mit írna ma. Ha élne Pablo Casals, megkérdezném tőle, miért Bachot játszott minden nap?

Szolj hozzá Te is!