Már fél éve is lehet annak, hogy találkoztunk. A megbeszélnivalók sűrűsödtek. Nehéz mindenkinek alkalmas időpontot találni arra, hogy ezt a lemaradást pótoljuk. Ők koncerteznek, utaznak, én tanítok, Pécs és Nagykovácsi között rohanok állandóan. Aztán végre sikerült. Ebéden voltak nálunk. Először jó régen, a múlt század hetvenes éveinek közepén találkoztunk koncerteken, a Zeneakadémián. Hol én álltam a pódiumon és ők a nézőtéren, hol fordítva. Később közelebb hozott minket a sors. A zongoristák iránt érzett tiszteletem, csodálatom, késő kölyökkorom óta kísér.

„Ha elgondolkodom a zongoristák hosszú során, akikkel összehozott a pálya, és visszaemlékszem a velük való munkára, örömmel állapíthatom meg, hogy mindegyiküktől ajándékot kaptam. A felemelő muzsikálás örömét és ajándékát. A zongora és a zongorairodalom iránti vonzódásom, kölyökkorom és az első zongoraleckék óta elkísért. Tizenkilenc évesen a Zeneakadémián, Garam Zsuzsával való ismeretségemet követően ez a vonzódás életre szólóvá erősödött. Évekig hallgattam Zsuzsi gyakorlását, ismerkedtem a darabokkal, és élveztük együtt koncertek végtelen sorát a legnagyobb zongoristákkal.

Zenész, énekes létemet meghatározta a velük és a zongorára komponált irodalommal való találkozás, kapcsolat. Mindig igyekeztem, hogy azt a zenei képzettségben megmutatkozó különbséget, mely egy gyermekkora óta zenével, hangszerrel foglalkozó zongorista, és egy, az adottságait esetleg csak 18-20 éves korában felfedező énekes között – aki addig egyáltalán nem tanult zenét – nyilvánvalóan tapasztalható, valamilyen módon behozzam, áthidaljam, és megpróbáljak nem csak énekes fejjel gondolkodni. Számomra ez mindig egyfajta vertikális gondolkodásmódot jelentett, ha szabad ezt a zene esetében talán furcsának ható kifejezést használnom. Ezen túl pedig azt a lényeget, azt a varázsos szinte megmagyarázhatatlant próbáltam és akartam elénekelni, aminek lejegyzésére, azt hiszem, a kotta a legprimitívebb eszköz. Hiszen már gyermekkoromban, amikor zenét hallgattam, érteni véltem, mit akar a zene, de elmondani, szavakba önteni nem tudtam.

Bizony, a zenében van valami emelkedett, lebegő, levitáló földöntúliság, valami örök kihívás, földi lét fölötti értelem vagy talán maga a Teremtés, az Isten. Kihívás arra, hogy nyújtózkodjunk érte, utána. Mint ahogyan örömünkben és bajunkban Istenért nyújtózkodunk. Mint ahogyan valamiért, ami örök, állandó és csak egyszerűen van, nyújtózkodunk. S földi lét fölötti értelmében, ha nem is mindig megragadni, de legalább megérinteni akarjuk. Nos, ebben a nyújtózkodásban segítettek, edzettek engem a zongoristák. Ahányan voltak, annyifélék, s éppen ezért volt ajándék a velük való munka. Köszönöm nekik, hogy méltónak találtak rá, hogy velük muzsikálhassak.”
(Mekkora Isten tenyere? GD.)

Igen, így érzek a zongoristák iránt. Biztosan van ebben egy aprócska irigység is, hiszen sajnos szüleim igyekezete ellenére sem tanultam meg zongorázni. Lehet, hogy nekem kellett volna igyekeznem, nem nekik? Azt a mechanizmust, amivel a csoda, a zongorista ujja és a billentyű között megszületik, ma sem értem. Csak imádom. Hallgattam őket koncerten, sőt, Edit kamarapartnerem volt egy jó bő évtizedig, koncertjeink anyaga méternyi hosszon, CD és DVD felvételeken sorakozik a polcomon. Most itt ülnek a vigalmi negyed, no.1 asztalánál a teraszon, egyik témából a másikba csapunk. Ki kellene adni a felvételeinkből egy válogatást. Ezen régen gondolkodunk már, de a válogatáshoz, és a kiadás tennivalóira nincs időnk. Meg aztán – mondom én – gondolod, hogy érdemes? Hányan hallgatnák meg Brahms, Schubert, Wolf, Schumann, Liszt, R. Straus, Beethoven, Mozart dalait? Kit érdekel ma igazán ez a műfaj azokon a „Feinschmeckereken” kívül, akik ezeket a miniatűr, mégis teljes világot jelentő apró csodákat szeretik? Ők is bejárták a világ száz zugát, én ugyanúgy, sok ezer kilométerre egymástól s együtt is. Közel ötven év itthon és külföldön. Otthonunk a Zeneakadémia, mióta elsős növendékként betettük oda a lábunkat. Minden zugát ismertük, szerettük, koncertek százait adtuk és hallgattuk. Azt a kilincset fogtuk meg az öltöző ajtaján, amelyiket Bartók, Dohnányi, Kodály, Ferencsik és még – tej ó ég – hányan is? A foltokat itt-ott a falon, a lassan repedező vakolatot a mosdóban, az elhasználódás áporodott szagát, a portásfülke kopott levélszekrényét, s a portást, aki mindenkit név szerint ismert, növendéket, tanárt, irodán dolgozót egyaránt, ezt a lelakott otthonosságát imádtuk. Pár éve végre felújították a Zeneakadémiát. Elképesztő gyönyörűségében díszeleg kívül és belül. A technika minden csodájával felszerelve. Légkondicionálók, mindenütt önműködő redőnyök, mozgásérzékelők, internet a pincétől a padlásig, beléptetőrendszer, számítógép és figyelőrendszer, mindent látó kamerák, őrség, és sorompó a kapuban.
Képzeld, – mondja – a múltkor be akartam menni a Zeneakadémiára és nem engedtek be. Azt mondták, nincs leadva a nevem. Mire mondom az őrnek, hogy de hát….én ide járok ötven éve koncertezni.
Én meg huszonöt éve focizok – így a válasz.

Hát…igen ezek most ilyen idők – mondtam Ránki Dezsőnek, (barátainak Dedi,) – Liszt díjas, kétszeres Kossuth díjas, Érdemes és Kiváló művész, Bartók-Pásztory díjas, Magyar Művészetért díjas, Prima-Primissima díjas, A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje Csillaggal birtokosának, Budapest díszpolgárának – akit nem engedtek be a Zeneakadémiára, és párjának Klukon Editnek, töltöttem egy pohár bort, az ebéd után.

Szolj hozzá Te is!