Valamikor réges-régen talán a ’970-es évek végén Emilia-Romagna tartományban koncerteztünk. Nagyon kevés pénzért, de a nagy számok törvénye alapján, végül nem jártunk rosszul, sok koncert, sok kis gázsi, összeállt egy viszonylag elfogadható összeggé, melynek több, mint felét hazatértünk után le kellett adni, de fiatalok voltunk, nem esett nehezünkre minden nap énekelni másfél, két órát. Volt olyan nap, hogy délután és este is színpadra álltunk. A sorozat végén nyakunkba vettük Itáliát, s amig soványka pénzünkből, még soványkább költhetőre futotta, Róma utcáit róttuk. Reggeli 50 líráért egy kb. 5 dekányi pizzadarabka mely gondosan háromszög alakúra vágva várt a diákszállás kapujától pár méternyire jobbra, ebéd 50 líráért egy darab kókusz dió, vacsora, la cena dei poveri, (a szegények vacsorája) azaz egy deci vörös bor egy csomag grissinivel kitunkolva. Ez a római csudákon túl egyéb élvezetet is hozott, hiszen a bor hatása tunkolva sokkal intenzívebb, mint egy hajtásra kihörpintve. Ebben az időben jó 25 kilóval fiatalabb voltam, könnyen bírtam a megpróbáltatásokat. Kárpótolt Róma. Várakozás nélkül és ingyen várt minket a Sistina, ahol hanyatt fekve csodáltuk Michelangelo elképesztő freskóját, a teremőr nem zavart ki, hanem mosolyogva konstatálta, hogy két fiatal, aki valamilyen furcsa nyelven halkan beszélget, hanyatt fekszik a padlón már fél órája. A Szent Péter bazilika nem volt elbarikádozva, nem álltak a téren géppisztolyos őrök és fémdetektorokon sem kellett feltartott karral átsétálni. Egyszerűen csak bementünk s órákat álltunk a Pieta előtt, Bernini baldachinja mellett. Térdig jártuk a lábunkat, hogy kedvenc festőm Caravaggio képeit Róma templomaiban megtaláljuk. Imádom ezt a rendhagyó zsenit a reneszánsz és a barokk határán, aki 38 évesen, kalandos élet után halt meg, egyes állítások szerunt tífuszban, mások szerint gyilkosság áldozataként. Ahogy Hitetlen Tamás, Jézus sebébe mélyeszti ujját, vagy – Santa Maria del Popolo – Szent Pál megtérése, ahol a kép előterében szent Pál lovának feneke betölti a kép jó részét, mégis felemelő, hiszen tükrözi a damaszkuszi úton, Saulusból, Paulussá térés máig érvényes történetét. Nem volt pénzünk, reggel 8-tól éjfélig gyalogoltunk, napi 100 lírából éltünk. Róma varázsának ezred részét sem élvezhettük idő és pénz hiányában, de amit láttunk, egy életre változtatott meg minket. Éjféli vonattal utaztunk, mert így megspóroltuk az szállás költségét. A vonat padlóján hálózsákban aludtunk, mint Kosztolányi: Omlette Voburn-jában a szegény utazók. Gyönyörű volt! Két éve, már sokadszor Rómában jártam. A Sistina zsúfolásig félrecsapott baseball sapkásokkal, akik ordítva beszélgetnek, mert csak így hallják egymást, hiszen fülükben a fülhallgató oldalukon az iPod. A teremőrök percenként szólítanak fel: silenzio per favore. Mint a falra hányt borsó, hiszen az iPodtól ezt sem hallják. Ordítozás, lökdösődés. Pedig a Sistina előtt már 100 méternyire felszólító plakátok öt nyelven figyelmeztetnek: ez egy szent hely, csendet kérünk.
Hiába. Semmi nem szent. A látogató, privát szférájába való beavatkozásként értékeli a plakát szövegét. Ne dirigáljon neki senki, egyébként is kifizette a belépőt, és ő így akar találkozni az alkotóval. Találkozik vajon? Az ő baja ez, nem az enyém – gondolom magamban, s kimegyek a kertbe, mert érik a fekete ribizli.

Szolj hozzá Te is!