Talán szokatlan lesz az e-napi iromány, de néhány valóban kedves kollégám felháborodása késztetett arra, hogy leírjam. Hátha némi vigaszt, vagy talán elszántságot is ad nekik. A téma, a kritika. Ez az mindig vitára sarkaló, pályánkat ritkán segítő, s talán többször hátráltató, műfaj.

Esténként, olykor nap közben is megnézem az üzeneteimet a fészbukon. Az e-mail ládám állandóan nyitva, mert reggeltől estig a hálón van a komputerem. Hiába, az elektronika, és a kommunikációs eszközök fejlődése megölte a szabadidőt. 1982-ben az első kitüntetést a Liszt-díjat, az akkori kulturális miniszter Köpeczy Béla adta át. Természetesen megkérdezte, hogy miben tudja munkámat segíteni. Mivel akkor már évek óta vártam, hogy az igényelt telefont megkapjam, arra kértem, hogy ha tud, hasson oda, hogy ez minél előbb megtörténjen. A munkámban nagyon fontos lenne, hogy elérjenek. Megígérte, s ígéretét megtartotta. Levelet írt a Magyar Posta akkori vezérének. Egy hónap múlva kaptam a választ, melyben az állt, hogy: Tisztelt művész úr! Sajnos hálózatfejlesztési problémák miatt Köpeczy Béla miniszter úr (így bizony, urat írt, nem elvtársat) támogató levelének ellenére sem tudok Önnek vonalat biztosítani. Munkájához sok sikert kitartást……..stb….aláírás. Nagyot lépett előre azóta a világ. Olyan nagyot, hogy a fészbuk kommunikáció áthatja napjainkat. Hasznos is lehet ez, hiszen növendékeimmel titkos csoporton tartom a kapcsolatot, de káros is, ha időnket ostobaságokra pazaroljuk. Néha rendkívül érdekes beszélgetések alakulnak ki, néha vérlázító stílusban alázzák egymást a vítázók. Most éppen a kritikáról, mint műfajról, ha ez az egyáltalán, és a kritikusokról szól a vita. Nem is vita ez valójában, hanem mérgelődés, melyben a posztolók egyetértenek abban, hogy a kritikusok – s most kizárólag az opera előadásokat, produkciókat kritizálókról van szó – nem értenek az operához, nem értenek az énekléshez, énekhanghoz. Az kétségtelen, hogy kritizált és kritizáló, soha, vagy csak nagyon ritkán értenek egyet. Ez leginkább akkor van így, ha az írás dicsér. Ezzel a művész jobbára egyetért. Ki nem szereti, ha jót írnak róla? A baj az, hogy ha a vélemények a kritikus és a kritizált között azonosak, akkor az, nem kritika, hanem dicséret, „baráti hátba veregetés”, méltatás, laudáció. A szóban; kritika, érzésem szerint eleve ott lapul az egyet nem értés íze, a hibák keresése s ez érthetően feszültté teszi azokat a művészeket, akik szent, belső meggyőződéssel állnak színpadra, s tárják a néző elé lemeztelenített lelküket. Egy ilyen állapotban nyújtott teljesítményt rossznak, elhibázottnak mondani, s ezt ország-világ elé tárni, azért veszélyes, mert az előadót emberségében sértheti, hiszen legbensőbb énjüket kevesen teszik közszemlére, s lealázó kritika így pontosan ezt alázza. Az emberek inkább menekülnek egy ilyen helyzet elől. Lehet, hogy a művész veleszületett, egészséges exhibicionizmusának büntetése a kritika? Ha nem élne benne a megmutatkozás vágya, nem állna ki a színpadra. De ha már kiálltál, hallgasd a kritikát is tőlem, aki bár írok a te bátorságodról, de magam biztosan nem lennék képes úgy kiállni, mint te? (Lehet, hogy ez egy kicsit gonosz mondat volt? Talán igen.) Ami jó, azt nem kritizálom, azt dicsérem. Pár hete, egy kritikus megtisztelt azzal, hogy leült velem beszélgetni. A bő két órányira nyúlt találkozó, nagyon érdekes volt, mert hallottam az „ellenoldal” okfejtését is, melyben sok tiszteletre méltó és okos érvet mondott. Azzal, ha mérgesen és kemény hangon arra kérjük őket, hogy hagyjanak fel a kritizálással, mert szerintünk ők nem értenek hozzá, semmire sem megyünk, hiszen ugyanazt tesszük, mint ők, amikor minket kritizálnak. Kritizáljuk a kritikájukat. Még akkor sem, ha az esetek nagy részében igaz, hogy a mi szakmai meggyőződésünk szerint, nem értenek hozzá. Ma véleményt alkotni és megírni bárkiről és bármiről, nem tilos. A szabad véleménynyilvánítást az Alkotmány garantálja. Én tisztelettel azt javasolnám, hogy ha valakit – érthető módon – ez zavar, reagáljon rá nyilvánosan. Nem régiben történt, hogy egy nagyszerű karmester higgadtan, támadhatatlan szakmai fölényességgel, adatokkal és zenei elemzéssel, zenetörténeti és stílus tanulmányok vonatkozó pontjainak citálásával alázott a porba valakit, aki kritika címén ostobaságot közölt egy lapban. Azzal biztosan nem teszünk jót, ha indulatosan, okkal, vagy csak vélt okkal arra kérjük őket, hogy ne írjanak kritikát. Nem fogják kérésünket teljesíteni. Én biztosan nem tennék ilyet. Valóban nehéz elfogadni, hogy a kritika véleményformáló erővel bír, így még az is rosszat gondolhat rólunk, aki olvasta, de nem volt ott az előadáson, s éppen a negatív kritika miatt el sem fog jönni, hiszen XY kritikus, aki biztosan ért hozzá, rosszat írt róla. Attól tartok ezt le kell nyelnünk. Kérem, távolról se gondolja senki, hogy rajongok a kritikákért, s a kritikusokért. Engem is aláztak porig. Én is bosszankodtam, sőt az egyik ilyen iszonyúan romboló és aljas, igaztalan írás hónapokra vetett vissza pályám elején. Csak azt kérdezem, hol van most a kritikus, aki írta és mire vitte a szakmájában, és hol………….de, inkább nem folytatom. A közönség soha nem a kritikus miatt jár színházba, hanem a művészet, a színház, a művész miatt. Azt hiszem, úgy van rendben a dolog, ha mi színházat csinálunk a kritikus, meg kritikát „csinál”. Olyat, amilyenre képes.

Szolj hozzá Te is!