Kánikula. Június elején alig tapasztaltam hasonlót. Pécs felé autózom, az utolsó előadásokra. Muzsika hangja, Padlás. A szezon, fárasztó volt. A nyár közeledtével úgy érzem, mint ahogyan talán a futó érzi, aki a célszalaghoz közelítve még gyorsít egy kicsit, hogy aztán lihegve zuhanjon a kispadra. A nyárból elmúlik két hét is mire, megtanulok pihenni, a dolgok kezét elengedni, vállamat leengedni. Igyekszem szabályosan, kényelmesen vezetni. Túl kényelmesen. Inkább lassítok, így kevesebbet fogyaszt a kocsim, botor módon azt hiszem, hogy így megspórolok valamit a költségeken. A rádió szól ugyan, mégis ásítok egy hatalmasat. Éppen Dunaújvárosnál. Gyorsan le, a pályáról, egy kávé, öt perc séta és megint a pálya. A színház parkolójában félig kész a romkocsma. Pár nap és POSZT! Az előadások után ülünk majd a romkocsmában, és……….nem, nem iszunk, á dehogy. Beszélgetünk. Jók ezek a beszélgetések, főként olyan produkciók után melyek kicsit összezilálnak bennünk valamit. Meglepetés az irodámban várt. Az asztalomon Sólyom Kati könyve, a Csipkefa. Múlt héten láttam az előadást, az N. Szabó Sándor teremben. Kati egyedül játszik benne, lefegyverző és lenyűgöző erővel és tehetséggel tartja markában a közönséget. Mindnyájan kapunk valamit egy varázslatos és sajnos elillanóban lévő kultúrából és világból. Előadás után megkérdeztem Ritától, aki ügyeletes rendezőkén volt jelen, hogy kapható-e a könyv? Talán a napokban jelenik meg – mondta. És íme itt van az asztalomon, Kati ajánlásával. Köszönöm!
Anyám, aki egész életében reál területen dolgozott, de vonzódása a humán felé mindig erősebb volt, gyermekkoromban azt mondta: Öcsikém (ez voltam én) tanulj meg örülni a nagy dolgoknak, hogy boldog lehess, s a kicsiknek, hogy még boldogabb! Az utóbbi pár hétben, mindkettőben részem volt. Ja… és kaptam egy kis karton villányi vöröset is, hogy a no.3-as Vigalmi Negyed padján, legyen mit szürcsölni esténként. Pár napja azt írtam, hogy már Zengővárkonynál honvágyam van, amikor elhagyom Pécset. Ugye érthető miért?
Előadás előtt egy kis varázsló és Mario.
Igen, a mű lenyűgöző és gondolatébresztő, mint oly sok más alkotás, a művészetek területeiről. Számomra a ZENE, de csak amit csupa nagy betűvel írunk, mindig többet jelentett, mint szépség, s többet érzetem hallgatva, mint andalító „dobhártya simogatást”. Mozgást jelent, szellemi, fizikai, érzelmi, valós és képzelt, mégis valamit formálni akaró, saját magamra érzett igazságot. Mindegy, hogy Thomas Mann, vagy Mozart, Debussy, vagy Maurice Bejart, Hesse, vagy Bartók. A nyelv is zene, nem véletlenül vezette a nagy zeneszerzők tollát a nyelv, a kiejtett szavak értelme, ritmusa, zengése. Így számomra a Mario és a varázsló is zene. Pernye András a Zeneakadémián azt tanította nekünk, hogy ha egyszer formatant tanítunk, a Mozart kottákat rejtsük el, mert sokszor tér el a bécsi klasszika, formai követelményeitől. Mint ahogyan Mozart kottáiban a szabálytalanságot kerestem akadémistaként, úgy keresem a Mario és varázslóban, a szabályokat, a zenei formákkal való hasonlóságot, vagy azonosságot. Nagyon izgalmas munka. Hasonlítgatom a szonátaformához, a trióformához, a szabad fantáziához, keresem a visszatérő szerkezetet, a kidolgozás részt, az át és visszavezető ösvényeket. Lehet, hogy a visszatérést a történelem írta? Azt hiszem, inkább a szabad fantáziát választom.

És most megyek a nézőtérre, mindjárt kezdődik a szezon utolsó előadása…….aztán malacsütés és beszélgetés a romkocsmában. És nem iszunk…….ááááá dehoooogy!!!!