Ma hajnali 1-kor megittam a harmadik, egyben utolsó kisfröccsöt, nem is kisfröccs volt az, hiszen egy deci bor, két deci szóda nem hivatalos arány. Valahol olvastam a különféle fröccsök hivatalosan elismert keverési arányairól. A háztömbfelügyelő után – ami akkori tudásom szerint a legkiadósabb változat, – következett még két, általam nem ismert tétel, a Krúdy fröccs, azaz kilenc deci bor, egy deci szóda, – imigyen a szóda megmosolyogtatja a bort, (talán akkoriban még nem volt divatban a reduktív bor készítésének technológiája) és végén a Boncz Géza fröccs: egy liter bor.

Kevés alvás, majd reggel vissza a kocsmába, ahol a nálam kitartóbbak hátrahagyott „névjegyeit” takarították éppen. Gyorsan egy hosszú kávé, közben töröm a fejem, hol kezdjem a napot. Az irodámban, vagy próbáljak szert tenni egy könnyű reggelire valahol? Vékony, füstölt, lazacszeletekre vágyom, szintén vékony pirított rozskenyéren, – hogy inkább a lazac domináljon – egy-két csepp citrommal a hátán, vékonyra szelt zsenge lilahagymával, annak is a halványlila szíve a közepén és szintén zsenge kaporhajtásokkal, az illatos ág legvégéről, forró Nuwara Eliya teára Ceylonból, tisztán, cukor és citrom nélkül, majd két apró vajas croissant házi eperlekvárral, utána, habos capuccino, sőt inkább capuccio legyen, zárásként egy deci rozé Ébner-borzongás prosecco. Teszek egy elkeseredett kísérletet, hátha Pécsett találok reggel negyed kilenckor egy helyet, ahol nem néz rám kikerekedett szemekkel a pincér, ha ezt a rendelést leadom. Közben tisztességes, krónikus hedonista módjára már a kora délutáni, gyémánt tiszta fácán levesre s az éppen csak megsütött, belül szinte nyers bélszínre gondolok, tejszínes zöldbors mártással, tepsis krumplival, melynek darabkái megannyi arany barnára sült apró párnára emlékeztetnek, – mint a mesében a királylányka feneke alatt a párnák, melyen keresztül is érezte a szépreményű hölgyecske a borsszemet – mellé hatalmas friss zöld salátával, levélkéin izgalmasan keveredjen a modenai balzsamecet, az extra szűz olíva olajjal, de szigorúan csak pár csepp, no persze rukkola is legyen benne. Az öblös pohárban testes vörös, – melyet úgy helyezek az asztalra, hogy ragyogjon át rajta a kora délutáni érlelő nap melynek a bor teste köszönhető – 2013-as Günzer Syrah és 2010-es Thummerer Vili papa cuvée felváltva. Majd záróakkordként posztromantikus, mahleres zenei moduláció jegyében mosolyogjon és üdítsen egy citrom sorbet. Utána két nagy sóhajtás és fél deci Grappa Caravaggio barrique. Mivel a nap vége is ideje az étkezésnek, már lebeg előttem egy szép adag melone, con prosciutto di Parma közvetlenül utána spagetti Trapanese, természetesen al dente. Nehéz húsétket este már nem eszem, de hogy a nemzetközi konyhaművészet és egyben a desszert jegyében összehasonlítsam az olaszt, a magyarral egy kis adag aranygaluskán álmodozom sok dióval és borsodóval, amikor……….mintha horkolna valaki az irodámban. Felkapom a fejem, a horkolás megszűnik. Körülnézek,…..senki. No szerintetek ki horkolt asztalra koppantott fejjel?

 

Gyorsan le a kantinba, egy szendvics, még egy kávé egy jeges tea, és még gyorsabban vissza Manonhoz, Des Grieuxhoz, Mariohoz, ahhoz a „kópé” varázslóhoz, Angiolierihez a nejéhez, a sokat ígérő Vénusz tornyához. Este Padlás.

 

Utóirat: ha valakit felidegesítettem volna a menüsor nyálcsordító szakmaiatlanságával, attól elnézést kérek.

Szolj hozzá Te is!