Gaál István 2000-ben készített egy filmet Bartók Béláról Gyökerek címmel. Megnéztem legalább hatszor. A film nem csak azért áll közel szívemhez, mert Bartókot a XX-ik század legnagyobb zeneszerzőjének tartom, hanem azért is, mert végig kísérte életemet gyermekkoromtól kezdve, – amikor első zongora leckéimet vettem, s a Gyermekeknek sorozat első kötetét tanárom fel nem ütötte előttem a kottatartón, – egészen az utolsó, alkalomig azon a bizonyos szomorú napon, amikor a Cantata Profana-t énekeltem…..…a mindenkinek örök útjelzőül szolgáló utolsó mondatával.

Hófehér ruhában, kézzel vájt fateknőben, hófehér lisztből lágy tésztát dagaszt egy parasztasszony. Gyúrja, keveri, pofozza, simogatja. Közben a gyönyörű népdal: Apró alma lehullott a sárba, – ki felveszi, nem veszi hiába….. Az utolsó snitt is ez, utána Bartók betegágya egy new-yorki kórházban, mellette asztal, az asztalon egy darab sötétbarna töpörödött, nyúlósnak látszó kocka alakú kenyér.

Bartók: „ezt nevezik maguk kenyérnek? Hajnalban kell sütni, hajnalban. Amikor az éjszakáról maradt sötétség összevegyül a kelő nap fényével, s olyan konyhában, amely nem hideg a porcelán és zománcos edényektől, mint a kórház. Igen, a konyha fél sötétjében és fél világosában, az állott meleg úszkáló illatában, s mély, hosszú fateknőben, fateknőben, mert annak anyaga, rokonabb a testünkével. A teknőnek mélynek kell lennie és elég hosszúnak ahhoz, hogy elférjen egyik végében a felhalmozott liszt, a másikban pedig az erjedő, kelő, mozgó, eleven kovász sötét tava.  Még tele van élesztőcsírákkal, s amelybe mindig tesznek egy morzsányit a legutolsó kenyér tésztájából, hogy a sok évszázados lánc meg ne szakadjon. Aztán dagasztják, míg duzzadó, lágyan lélekző, tésztaeggyé nő. De nem fémszerszámmal, hanem asszonykézzel, amelynek életadó melege beleáramlik a mi mindennapi kenyerünkbe”

Igen, Bartók zenéje igéző, formáló, elgondolkodtató, lélekző, duzzadó, felkavaró, csoda. Még mindig reménykedem abban, hogy egyszer sokaknak lesz életadó napi kenyere. Ma nem az. A film egyik fontos mondata, kissé keserű, kissé lemondó, kissé talán bizonyos értelemben sértő is, így hangzik az ő szájából: „Kecskének ne adjunk fácán sültet. Megeszi ugyan, de megüli a gyomrát”. A zenéjét értetlenül, elutasítóan, és lenézően fogadóknak szánt kritika volt ez.

A Cantata Profana hozott össze életem párjával. Ő rendezőasszisztensként én a tenor szóló előadójaként egy TV felvételen.  Aztán rengeteg koncerten, itthon és külföldön, volt Bartók velem.

  1. április 2-án énekeltem utoljára, a MÜPA koncerttermében egy Bartók koncert zárószámaként. A szólam nagyon nehéz, a szarvassá változott fiúkról szól. Tenor, a kórussal együtt zárja a művet. „Csak tiszta forrásból”. Majd éteri tisztasággal szólal meg az utolsó D dúr akkord, melynek végén, mint egy szívdobbanás, halk timpani d-hang.

A koncertnek, háromnegyed tízkor lett vége. Száraz inget húztam az öltözőben, összecsomagoltam a frakkomat, kottámat, átizzadt trikómat. A kocsimban bekapcsoltam a rádiót.

22 óra, híreket mondunk – hallottam a bemondót. A Szentatya II. János Pál negyed órával ezelőtt visszaadta lelkét teremtőjének. Negyed órával korábban éppen azt énekeltem, hogy „csak tiszta forrásból” aminek végén a timpani halk d-ütése, mint egy szívdobbanás zárta Bartók varázslatos művét.

Szolj hozzá Te is!