1968. június 9-e jeles nap volt az életemben. Elindultam az úgynevezett felnőtt élet útján. Így mondták akkor szüleim, és minden felmenőm. És valóban ma 50 éve, hogy dolgozom. Ma 50 éve ballagott el a kőbányai Kápolna téri általános iskola 8-ik c. osztálya. Szerencsések vagyunk, mert a huszonöt tanulóból, tizennyolcan még élünk. Sőt már több mint 10 éve összejárunk. A Torockó étterem, az iskola és otthonuk között volt félúton. Anyám befizette az ebédemet egy hétre, a pincér, minden nap letépte a kis cetlit a tömbről, s már hozta is a paradicsomlevest betűtésztával egy bögrében, a tányéromba öntötte, de valahogyan mindig úgy sikerült neki, hogy a körme egy kicsit beleért a levesbe. Nem válogatott, a húslevessel ugyanígy tett, meg a bablevessel is. Nadrágja és derékövébe tűrt konyhakendője, inge foltos átizzadt. Aztán jött a krumplis tészta, de nem, ahogyan anyám, nagyanyám készítette, ízesen szaftosan, kissé lepirítva. A tészta túlfőtt, szinte kenhető, az alap amelyre a tésztát tenni kell halvány, sápadt színű. Azóta a Torockó, mint főnixmadár újraéledt. Nem foltos az ing, a nadrág, a kötény hófehér, s a krumplistészta szaftos, ízes, s lepirítják, ha kéred. Az étlap olyan gazdag, hogy nehezen érsz a végére. Ma tizennyolcan megint együtt. Sőt tizenkilencen, mert Guszti bácsi a földrajz tanárunk még él és eljött közénk. Györgyi, aki ügyesen bánik a szavakkal, írt egy verset – tréfás-kedveset – a jubileumra.

Ötven, jaj ötven éve –szívem visszadöbben….! Itt a költőnél (nem Györgyinél) szomorú mondat következik. Ez jutott eszembe délután, mert hiányoznak a régi társak közül páran, akik időnek előtte meghaltak, néhányan külföldön élnek, és sajnos olyan is akad, akinek fizikai, szellemi állapota nem engedi meg, hogy a lakását elhagyja. Az elmúlt bő évtizedben rendszeresen, – évente többször is -találkozunk. Elnéztem őket, s arra gondoltam, milyen jókat bunyóztunk néha a fiúkkal, és hát….igen először ebbe a lányba voltam szerelmes harmadikban, aztán negyedikben egy másikról, sőt másokról álmodoztam, és még négy sokat ígérő év hátra volt az iskolából! Aztán jöttek a titkos dohányzások a Csajkovszkij parkban – egyikünk mindig azt leste jön-e éppen tanár rejtekhelyünk felé. Aztán, jó tizenöt évvel később a Rádió folyósólyán, a VI-os stúdió előtt jön velem szemben Klári, aki két paddal mögöttem ült, az Operában pedig – ahol a jelmeztervezők kalapálmait váltják valóra, – Kati, akinek gyönyörű vörös haja volt, és – ahogyan emlékszem, – mindig, mindent tudott. Milyen furcsa, hogy ezer, és ezer emberrel dobált halomba az élet és a pálya, s ők azok, akiket a legrégebben 1960 – az első általános – óta ismerek.

Holnap lesz ötven éve és egy napja, hogy az elő lépést a felnőtt élet útján megtettem. Azt hittem akkor, hogy ez valami nagyon nagy és komoly dolog, s hogy mostantól minden más lesz. Aztán észrevettem, hogy a nap ugyanúgy és ugyanott kel fel, szüleim sem szólnak másképpen hozzám, mint eddig. Csak a felelőtlen szórakozással és némi munkával töltött nyár végén kezdődött az a bizonyos igazi felnőtt élet. A hajnali negyed ötkor keléssel, a buszozással az Óbudai Hajógyárba, s mindenféle tárgyak tanulásával, amikre – akkor már sejtettem – soha nem lesz szükségem.

Most sem érzem, hogy a felnőtt élet komoly dolog. Azt hiszem, hogy a tennivaló, amit a felnőtt élet ad, az a komoly dolog, s ha komolyan veszem, képes vagyok jól csinálni. Talán mégis ez tette komollyá az elmúlt ötven évet?

Szolj hozzá Te is!