Rossz alvó vagyok. Az elalvás még csak-csak megy valahogy, de öt, jobb esetben hat óránál többet sosem alszom. Ma az öt órás verzió volt soron. Hajnali 4-kor kopogtattak a gondolatok. Ilyenek, olyanok, elhessegetni valók és marasztalandók. Persze ők akarnak dönteni, maradnak-e, vagy sem. Ma én győztem és elzavartam mind.  Negyed öt, ki a kertbe. Hűvös a föld. Ilyenkor jó itatni a növényeket. Tegnap is olvastam – már sokadszor – a varázsló és Mario történetét. Igyekszem lehántani róla mindent, ami belénk ivódott, ugyanúgy, mint amikor operát rendezek a sok előadás emlékét, a különféle értelmezéseket, véleményeket. Emlékeztet Mahler zenéjére, dalaira. Mint ahogyan – persze csak számomra igaz módon – Mozart zenéje Rafaellóra, Beethovené Rembrandtra, Debussyé Klimtre. Mahlert akárhányszor hallgatom, mindig találok benne valami új dallamot ott a hangfürtök mélyén, amit eddig nem vettem észre, s ami újra fűszerezi az eddig ismerteket, új ritmust, harmóniát, feszítést és oldást, hangulatot ad, miközben mintha az őszi platánavarban sétálnék, Grinzingben a Heurigerek, a brausende Most felé. Thomas Mann és Mahler. Hajnali félálomban figyelmetlenül a lábamra locsolom a hideg vizet, mintha másodszor ébrednék, gyorsan egy forró, kávé, aztán még egy, a kávé illatától felébredek. Nyitok egy új lapot és nekilátok leírni mindazt, amit fél órával korábban, elzavarni akartam. Kiderül, mégsem én győztem. Maradtak. Leírom, elolvasom, kissé kuszának látszik, nem baj – gondolom – én értem mit akartam, aztán mégis tisztázom. Másfél-két órát írok. Bekerül mindez, majd az előadásba? Nem tudom. Nem biztos, de örülök, hogy megvannak. A Tirrén tenger messze van Grinzingtől. Egyelőre.